A finn példa

Nagyapám esténként sok millió magyarral együtt hosszasan csavargatta a rádió keresőgombját, hogy friss híreket halljon a messzi északon vívott háborúról. Évtizedekkel később is lelkesen mesélgette nekem, az unokájának, mekkora elégtétel volt számára, amit hallott: a hatalmas birodalom számolatlanul küldött csapatai rakásra pusztultak, garmadával támadásra özönlő páncélosai kiégve füstölögtek, keselyűcsapatként felszálló repülőgépei pedig egymás után vesztek oda
a remekül vezetett légvédelmi tűzben.

– Istenem, milyen büszkék voltunk rájuk! De nem csak mi, az egész világ! – mondta az én Piave menti csatákat megjárt nagyapám, aki ahogyan öregedett, annál könnyebben érzékenyedett el. – Nagyon jól emlékszünk rá! Mindenki mellettük volt!

Nekem bizony akkor esett le, hogy nagyapám, aki mondhatni saját privát ulticsapattal bírt egy volt országgyűlési képviselő nagygazda és egy volt auschwitzi fogoly cégvezető személyében, a „tévémentes” napokon vívott hatalmas kártyacsatáik közepette milyen sokszor hozta elő ezt a témát. Még ma is látom lelkes mosolyát és elpárásodó szemét, ahogy a Szovjetunióval szembeszálló Finnország hőseiről beszélt.

Mert hát erről van szó, a szovjet–finn téli háborúról, amely nyolcvanegy éve, 1939 november végén tört ki – és amelyre a finnek után talán éppen nekünk illene a leginkább emlékeznünk.

A háború szükségszerű következménye volt a sztálini Szovjetunió agresszív külpolitikájának. A cári birodalomból kivált országokról, elsősorban a Baltikumról és Finnországról, a szovjetek semmiképpen nem akartak lemondani. A minden szlávok atyjaként tetszelgő Oroszország helyébe a dolgozók felszabadítását hirdető Szovjetunió lépett, hogy sem a finnek, sem a Baltikum nagy része nem tartozik a szlávsághoz, és eszük ágában sincs a szovjetekhez csatlakozni, csupán részletkérdésnek tetszett. Lengyelország németekkel közös lerohanása után (Bresztben együtt tartottak győzelmi díszszemlét!) a Szovjetunió teljes erejével fordulhatott Finnország felé. Hamarosan megszervezték az arcpirító provokációt: a Szovjetunióhoz tartozó, finn határ menti Mainila települést vették tüzérségi tűz alá, aztán mindezt ráfogták a finnekre. Utána szinte magyarázkodásra sem adtak időt. A Vörös Hadsereg megindult Finnország ellen.

Ami ez után történt, mindenkit meglepett. A négymilliós Finnország felvette a harcot az akkor 190 milliós Szovjetunióval.

– Ismertem néhány finnt még az első háború idejéből – mondta nagyapám. – Már akkor nagyon elszántak voltak, ha az oroszok jöttek szóba. Tudtam, hogy a ruszkik rendesen meg fogják kapni a magukét.

Azt szerintem ő sem hitte, hogy ennyire. A finneket nem érte meglepetésként a támadás, és mindjárt az első napokban kiderült, hogy a sztálini tisztogatásokkal megtizedelt Vörös Hadseregnek már az alapszintű szervezeti
egységeit sem hozzáértők vezetik. A minden téren elsöprő számbeli fölényükben bíztak,
a tisztogatásokat túlélő, enyhén szólva kérdéses tehetségű tábornokaikban már kevésbé.

A finneknek viszont volt egy Mannerheim marsalljuk, kiválóak voltak a fegyvereik, lelkesek a katonáik – és remek a hírszerzésük. Kezdettől lehallgatták az oroszok teljes első vonalbeli kommunikációját, és a hadműveleti
tervezést ezekre az információkra alapozták. A finneknek mindenből kevés volt, ezért rendkívül találékonyak voltak, megbecsültek minden fegyvert és minden katonát.

Az emberi életeket mindig bőkezűen pazarló szovjet hadvezetésnek viszont teljes eszköztára kimerült a tömegével rohamra indított gyalogságban és páncélosokban, az emberi tényezőt tökéletesen figyelmen kívül hagyva. Márpedig az emberek nem ostobák: a szovjet katonák többsége látta, hogy igazságtalan háborút vív, kétségeiknek azonban nem adhattak hangot. Ugyan ki merte volna megkérdőjelezni a nagy Sztálin döntését? Bátorságuk és fatalizmusuk viszont a szokásos volt. Az utolsó emberig rohamoztak, és ha bekerítették őket – ami a sokkal mozgékonyabb finnek részéről gyakran előfordult –, sokszor inkább golyót röpítettek a koponyájukba, mintsem megadják magukat.

A finnek kisebb önálló egységekkel harcoltak, és ezek egész ezredeket, sőt hadosztályokat söpörtek le a föld színéről. A finn hadsereg napokon belül ellentámadásba ment át, a hatalmas szovjet ármádia pedig több helyen reménytelen helyzetbe került, felbomló és visszavonuló egységük lassan már több volt, mint hadra fogható.

Igaza volt nagyapámnak. A világ a finnek mellett volt, a Szovjetuniót heteken belül kizárták a Népszövetségből, Európában és Amerikában gyűjtések indultak: csizmát, meleg ruhát, gyógyszert és kötszert küldtek a finneknek. A minden igaz ügyért lelkesedő nagyapám is gyűjtést szervezett többedmagával a MÁV Nyugat-magyarországi Igazgatóságánál, és az adományokat hamarjában lovas kocsikkal (!) vitték fel Budapestre, a finn nagykövetségre.

– El nem tudnád képzelni, micsoda hegyek álltak ott az udvaron adományokból, még raktárakat is kellett bérelniük – mesélte nekem. – De amikor behajtottunk a kocsikkal, még a lovakat is megcsókolták, annyira örültek!

Kaptak is mindent a finnek, csak éppen katonát és fegyvert nem. A második világháború küszöbén álló emberiség nem akart még hamarabb még nagyobb bajt idézni a fejére, mint amilyen már úgyis kinézett.

Nem hiszem, hogy akadna valaki, akinek ne a mi ’56-unk jutna eszébe. Hiszen a szituáció, minden különbözősége ellenére, kísértetiesen hasonló: szabadságának védelmében egy kis nemzet felveszi a küzdelmet egy hatalmas birodalommal, megmutatva mindenkinek, hogy a saját hazánkért mindig érdemes harcolni. Az emberiség pedig melléje áll, és gyűjti számára az adományokat. Fegyveres segítséget azonban nem adnak, nem adhatnak. A finnek esetében a második világháború már bontakozó körvonalai, a magyarok esetében a harmadik világháború rémképe akadályozza ebben őket. Az emberek már csak ilyenek: inkább a kisebbik, mint a nagyobbik rosszat választják. Végső soron így helyes. Csak ne mindig a kis népek sorsa múlna ezen a döntésen…

Szent-Györgyi Albert a Nobel-díja huszonnyolc karátos aranyérmét ajánlotta fel a Finn Vöröskeresztnek, hogy annak árából vegyenek gyógyszert és kötszert. Önkéntes, szervezett katonai alakulatot is csak egy ország küldött: Magyarország. Méghozzá egy egész zászlóaljat, amelyet ha az idő engedi, követett volna több is.

Az akciót Teleki Pál kormánya szervezte, és a majdnem huszonötezer (!) jelentkező között azért már lehetett válogatni. Ötezret tartottak közülük alkalmasnak. Eleve csak büntetlen előéletű, nőtlen, katonaviselt férfiak jöhettek szóba, és az első zászlóaljat egy hónapos magyarországi alapkiképzés után, jól megszervezett akcióval küldték Finnországba. Fegyver nélkül, sítáborozó turistákként utaztak (megjegyzendő, hogy ettől függetlenül síelni sosem tanultak meg), megérkezésükkor viszont a magyar kormány nagy értékű hadfelszereléssel látta el őket. A magyarok bázisa Lapua városában volt, és azonnal intenzív gyakorlatozásba kezdtek, finn egyenruhában készültek a finn viszonyok között vívandó küzdelemre.

Tényleg nem rajtuk múlt, hogy sosem harcolhattak.

A történelem kereke sokszor fordul nem várt irányba. Vorosilov marsall helyére, aki főparancsnokként csak a Sztálinhoz való törleszkedésben mutatott különös tehetséget, Tyimosenko tábornok került. Ő nem csupán tömegben gondolkodott, és megtalálta a finn védelem gyengébb részeit. Igaz, a hatalmas vörös ármádia így is katonák tucatjaival fizetett minden elfoglalt méterért. De hát a katonaéleteket ők sosem számolták – a körülbelül húszezres finn emberveszteség legkevesebb tízszerese volt a szovjeteké. Tyimosenkónak pedig mindenképp megérte: a végén ő is megkapta a marsalli csillagot.

Finnország tárgyalni kényszerült, de nem a legyőzött pozíciójából. Diktálni legalábbis semmi esetre sem lehetett neki. Egyenrangú félként ülhetett a tárgyalóasztalhoz, és – bár némi területi engedményt kénytelen volt tenni – emelt fővel is állhatott fel onnan. Hiszen a lehető legriasztóbb példa már ott állt előttük: a Magyarországot elveszejtő Károlyi-kormány első világháború utáni, önfeladó és gerinctelen magatartása. A finneket viszont a nemzeti érdekeket szem előtt tartó, hazájuknak elkötelezett emberek képviselték.

Ők megértették azt, amit Károlyi és sleppje sohasem: a százszor nagyobbal is csak önérzetes nemzetként szabad tárgyalni.
Az eredmény nem maradt el. Az egész világ a finneket ünnepelte, a Szovjetuniót pedig közutálat övezte. A finnek egyértelmű erkölcsi győztesként maradtak a porondon, legfőképpen pedig sikerült nekik az, ami a szovjetekkel szemben őutánuk már soha senkinek: megtartották az önállóságukat és a függetlenségüket. Ráadásul Finnország a mai
napig él és virágzik, a szovjet birodalom pedig a történelem szemétdombján végezte.

– Én viszont akkor értettem meg, hogyha úgy fordulnak a dolgok, ezek ide is elérnek – kommentálta az eseményeket nagyapám, a már rég megvalósult jóslat biztonságával a hangjában. – Nagyanyád persze azt mondta, hogy szamárságokat beszélek, na, aztán meglátta ő is… A ruszkik bizony ideértek, és azóta is itt vannak a nyakunkon!

Szerintem nagyanyám ugyanúgy látta az elkövetkezendőket, csak a legrosszabb félelmeinek nem akart hangot adni. Én pedig nem vitatkoztam az öreggel, hiszen neki a szemtanú és a túlélő pozíciója adatott, nekem meg a kibicé.

Nem öntötte ugyan szavakba, de megérthettem: a megroppant gerincű nemzeteknek nincs esélyük a nemzetközi küzdőtéren. Aki vesztesként ül le tárgyalni, az felállni is vesztesként fog onnan – közben pedig még azt is elveszik tőle, amit odáig megtartott. Mert a kis nemzetek sorsdöntő próbája mindig ez. A történelem, a nagy ítélőmester, mindig ezeket a kérdéseket teszi fel. Hogyan tudtok helytállni, amikor nem a nyers erő méri az esélyeiteket, hanem az intelligencia és a hazaszeretet? Milyen embereket tudtok állítani az érdekeitek védelmére? Mi az, amit akartok, és mi az, amit el is tudtok érni? Mire vagytok képesek saját magatokért?

Nézzünk magunkba: történelmünk során ezt a próbát bizony teljesíthettük volna fényesebb eredménnyel is. Pedig többször nyúlt felénk a védő kar, mint ahányszor észrevettük – uram, bocsá’: megérdemeltük – volna. Ismerős a szituáció? Nos, ha igen, biztosan nem véletlenül. Hiszen amikor a mi országunk került méltatlanok kezébe, az hiába volt perspektíva nélküli percemberkék játéka, mégis eldöntötte a sorsunkat legalább egy évszázadra.

A próba ideje most ismét közeledik. Ismét nem a nyers erő dönt majd, hanem hogy milyen minőségű embereket tudunk sorompóba állítani, és persze korunk „vörös ármádiájának” is lesz majd szava a végeredményhez. Azonban az óriások mindig visszahőkölnek, ha elszántsággal találkoznak, és a világ is csak a bátrakat becsüli. Legalább egy lelkesítő példája mindenképpen áll előttünk annak, hogy a birodalmak nem mindenhatóak, és valamilyen módon mindig legyőzhetőek. Számunkra pedig egyenesen kötelező, hogy ezt soha el ne feledjük.

A szerző jogász, író