Kommunista államcsíny Magyarországon

Az újonnan kialakult államhatalom meggyengítése érdekében a kommunisták jelentős anyagi támogatásokat kaptak Moszkvából, amelyeket propagandacélokra fordítottak, ezek közé tartozott többek között a röpiratok terjesztése, illetve december 7-én megalapították a Vörös Újságot, amely 1919 februárjáig rendszeresen megjelent. Bár Nagy Vince belügyminiszter 1918 decemberétől kezdve a bolsevikok állandó megfigyelését rendelte el, a fejleményekről pedig folyamatosan tájékoztatta Károlyi Mihály miniszterelnököt, majd ideig-lenes köztársasági elnököt, mégsem került sor sem a párt betiltására, sem pedig az elmarasztalásukat célzó eljárások megindítására, annak ellenére, hogy az országban szervezett mozgalmuk egyre erőszakosabbá és radikálisabbá vált.

Egyértelműen megállapítható, hogy a minisztertanács tagjai 1919 elején egymásnak ellentmondó büntetőjogi intézkedések elfogadását indítványozták, amelyeket a jóváhagyást követően egyáltalán nem tartottak be következetesen. Január 23-án a belügyminiszter előterjesztésére a minisztertanács statáriumot rendelt el Szabolcs és Pest megyében azzal a megkötéssel, hogy a Pest megyei kormánybiztos ezt a rendelkezést „a szükséghez képest egy-egy községben hirdesse ki”. Ebből a rendelkezésből megállapítható, hogy a minisztertanács tisztában volt a bűnözés mértékének jelentős emelkedésével, azonban nem vállalták fel azt, hogy a rögtönítélő bírói fórum megalakításával gátat szabjanak mind a politikai, mind pedig a súlyos köztörvényes bűncselekményeknek. További ellentmondásnak értékelhető azon intézkedéseknek az elmulasztása, amelyeket a háború esetére szóló kivételes rendelkezésekről szóló 1912. évi LXIII. törvény kifejezetten Nagy Vince hatáskörébe utalt. Az 5. § (1) bekezdése szerint ugyanis a statárium hatálya alatt lévő településeken a közrend megzavarása esetén, a kormány felhatalmazása mellett elrendelhette volna a csendőrség fellépését. A belügyminiszter a különleges állapot elrendelésének napján ezért felvetette azon aggályát, hogy e párttal szemben már más magatartást kellene tanúsítani, mint a korábbi hónapokban. A tanács ezt az indítványát elfogadta, és úgynevezett preventív intézkedések bevezetésére hatalmazta fel arra az esetre, ha a KMP tagjai újabb bűncselekményt követnének el. Vagyis megállapítható: a belügyminiszter a jogi szabályozásnak megfelelően engedélyt kapott a kormánytól a kommunisták megfékezésére, de intézkedései mégis elmaradtak vagy nem bizonyultak kellően hatékonynak. Ő maga később, az emlékirataiban így magyarázta tétlenségét: azért nem rendelte el Kun Béla és a többi párttag letartóztatását korábban, mert nem akart viszályt kelteni a szociáldemokraták közt, ami elsősorban annak volt köszönhető, hogy a pártnak a radikális elveket valló köre szimpatizált a bolsevikokkal.

A szélsőséges politikai irányzatokkal szembeni első konkrét fellépés Juhász Nagy Sándor igazságügyi miniszter részéről történt meg, aki február 7-én ismertette a minisztertanáccsal a népköztársasági államforma védelméről szóló 1919. évi XI. néptörvény szövegét, amely a politikai bűncselekmények körének szigorítását tűzte ki célul. A kormány néhány módosítás elvégzését követően elfogadta a jogszabályt.

A radikális bolsevik propaganda, valamint a megfelelő büntetőjogi intézkedések elmaradása végül oda vezetett, hogy 1919. február 20-án délután 14 órakor a Vigadó épületében a munkanélküli leszerelt katonák gyűlést tartottak a KMP szervezésében. A rendezvényt követően a tüntetők Nánássy György vezetésével először a Vörös Újság székháza elé vonultak, ahol a párt vezetője, Kun Béla, majd Szamuely Tibor, Vágó Béla és Palocsai József kommunista párttagok beszédeket tartottak. Nézetük szerint „a proletárdiktatúrát fegyverrel kell és csak fegyverrel lehet kiküzdeni és megvalósítani”.

E buzdító felszólalásokat követően a tömeg egy része a Népszava szerkesztősége elé vonult azzal a célzattal, hogy az épületet lerombolja. Azonban a felvonult kommunistákat a Conti utcában a rendőrség feltartóztatta, majd felszólította őket a gyűlés feloszlatására, nagy elégedetlenséget váltva ki ezzel a feldühödött tüntetőkből. Ekkor a résztvevők kezdeményezésére fegyveres összeütközésre került sor a karhatalom és a bolsevik szimpatizánsok között, amelynek eredményeképpen négy fő már a helyszínen meghalt, további harminc személy pedig súlyosan megsebesült. Ez a kommunisták által elhíresült első jelentős bűncselekmény a későbbiekben a Népszava ostroma elnevezést kapta meg.

A támadást követően a belügyminiszter azonnal jelentést tett az esetről a kormánynak, ahol a köztársasági elnök is részt vett. Ezt követően ezekre az információkra alapozva, újra kezdeményezte a Kun Béla és társaival szembeni erélyesebb fellépést, amelyet rövid vita után a miniszterek egyhangúan megszavaztak. A hezitálás oka véleményem szerint az eltúlzott politikai korrektség volt, amelynek szellemében több miniszter és Berinkey Dénes miniszterelnök is tartózkodott a kommunisták letartóztatásától addig, amíg nem állnak terhelő bizonyítékok a nyomozó hatóságok rendelkezésére, holott köztudomású volt a Népszava előtti összetűzést megelőző bolsevik agitáció. Ezt a konfliktust végül Dietz Károly rendőrfőkapitány zárta le, aki megerősítette: már huszonnyolc párttaggal szemben elegendő számú bizonyítékot gyűjtött össze a rendőrség, amelyek segítségével már kétséget kizáróan megállapítható a kommunisták bűnössége, így megkezdődhetnek a letartóztatások.

A nyomozást az 12.641/1919 államügyészi jelentés szerint Pogonyi Nándor és Nagy Béla főállamügyész-helyettesek vezették. Az 1919. március 1-jén kelt végzésben összesen 37 főt neveztek meg gyanúsítottként, köztük Kun Bélát, Rákosi Mátyást, Münnich Ferencet, Sallai Imrét és Szamuely Tibort, akivel szemben a rendőrség ismeretlen tartózkodási helye miatt nem tudta a kényszerintézkedést foganatosítani. A feltételezett elkövetők előállítását követően kezdődtek meg a gyanúsítottak kihallgatásai, illetve a házkutatások, amelyek során fegyvereket és nagy pénzösszegeket foglaltak le.

A vádemelés megtételéhez szükséges legfontosabb döntés annak megállapítása volt, vajon a gyanúsítottak, elkövetési magatartásukkal, mely törvényi tényállást valósították meg. Az ügyészségi iratokból kitűnik, hogy Halász Lajos főügyész nem köztörvényesként, hanem politikai vádlottként szándékozta a budapesti törvényszék elé állítani Kun Bélát és társait, ezért március 17-én a Székely Lajos vizsgálóbírónak címzett végzésében a büntetőkódex 127. paragrafusának (2) pontja szerinti felségsértés, valamint a 131. paragrafusban szabályozott, erre irányuló szövetség, végül a 1919. évi XI. néptörvény 1. §-ban meghatározott államfelforgatás és a 3. paragrafus által szabályozott államfelforgatásnak a nyilvánosan vagy a sajtó útján való elkövetésének alapos gyanúja miatt kérte a nyomozás folytatását.

A Népszava ostroma igen nagy sajtóvisszhangot kapott, ami már februárban odáig fajult, hogy az újságokban megjelent híreket már Károlyi Mihály köztársasági elnök sem hagyhatta szó nélkül, befolyásolva ezzel a nyomozó hatóságok munkáját. Így véleményem szerint nem csupán a Tanácsköztársaság kikiáltása hiúsította meg a bűncselekmény elbírálását, hanem az akkori politikai közeg is, amely lehetőséget adott Kun Bélának arra, hogy az Országos Gyűjtőfogház falain belül is folytassa tevékenységét, amely Böhm Vilmos hadügyminiszter és Garami Ernő kereskedelemügyi miniszter szerint ekkor volt a legsikeresebb.

Az első botrányt Az Est napilap okozta azzal, hogy állítólag az egyik tudósító jelen volt, amikor a letartóztatott kommunista vezetőket a Markó utcai fogházba szállították. Elmondása szerint szemtanúja volt Kun Béla rendőri bántalmazásának, amelyről igen empatikusan számolt be: „Megjelenik cipőben, nadrágban, meztelen felsőtesttel, amelyet pirosra festett a leömlő vér, ugyancsak vértől átázott arccal, orvosilag lenyírt hajjal, bezúzott fejjel egy középtermetű, kövér arcú, angolosra nyírott, szőke bajuszú ember: Kun Béla.”

Emellett lehetőséget adott László Jenő ügyvédnek a nyilatkozattételre, aki a bűntett elkövetését nem a KMP-re, hanem a „tiszti ellenforradalmárokra” hárította át. Ez az elfogultság az alapvetően kormánypárti napilap részéről valószínűleg annak a ténynek volt betudható, hogy Vágó Béla kommunista párttag a letartóztatását megelőzően Az Est munkatársa volt.

Az állítólagos súlyos testi sértésről való beszámolót követően Károlyi Mihály arra utasította a hatóságokat, hogy a letartóztatottaknak a politikai foglyokat megillető jogokat biztosítsanak a fogház épületén belül, ami a Csemegi-kódex szerint egy privilegizáltabb büntetési nem volt a többi végrehajtási fokozattal szemben. Ezért többek között a foglyok látogatási engedélyt kaptak, így kapcsolatot tarthattak családtagjaikkal és az SZDP radikális nézeteit valló tagjaival, az épületen belül pedig szabadon mozoghattak. A köztársasági elnök eljárása megosztotta a minisztertanács tagjait: Nagy Vince belügyminiszter önéletrajzában megemlékezett arról, hogy Károlyi az ő segítségével akart párnát és paplant küldeni a gyanúsítottaknak, amit ő határozottan visszautasított. Juhász Nagy Sándor igazságügyi miniszter is hibaként értékelte ezeket az intézkedéseket, szerinte ezáltal a kommunisták „a köztársasági elnök pártfogoltjaként léptek fel”.

A Vix-jegyzék átvételét követően a köztársasági elnök javaslatára a kormány 1919. március 21-án lemondott. Böhm Vilmos hadügyminiszter utolsó előterjesztésében tolmácsolta az SZDP azon kérését, hogy a rendkívüli helyzetre való tekintettel bocsássák szabadon a kommunistákat. Ennek végrehajtása Juhász Nagy Sándor igazságügyi miniszter hatáskörébe tartozott, aki ehhez hozzájárult azzal a két módosítással kiegészítve az elhangozottakat, hogy a zavargások elkerülése végett ezt a határozatot ne ő, hanem az új minisztertanács hajtsa végre, nyilván egy esetleges rossz döntésből fakadó felelősséget áthárítva ezáltal. További meglátása szerint az eljárás megszüntetése akkor lenne jogszerű, ha Károlyi köztársasági elnök eljárási kegyelmet biztosítana a gyanúsítottaknak. Hivatalosan a szabadon bocsátásokról a kormány egyhangú támogató döntést hozott, amelyet aznap este kérelem formájában akartak az államfőnek benyújtani, de az események végül ezt nem tették lehetővé. Ezt követően az igazságügyi miniszter utasította Váry Albert államügyész-helyettest Kun Béla és további 41 kommunista szabadon bocsátásának elrendelésére, aki Székely Lajos vizsgálóbírónak szóban indítványozta a végrehajtást. A vizsgálóbíró a szabadon bocsátásokat azonnal elrendelte, személyesen kezdve meg azokat az Országos Gyűjtőfogházban. Az államügyész-helyettes azonban Pogány József katonai parancsnoktól még egy szóbeli utasítást kapott a szabadon bocsátások elrendelése kapcsán, mégpedig, hogy személyesen legyen jelen a kommunisták elengedésének ideje alatt. Ezért este nyolc és kilenc óra között két katona kíséretében jelent meg a fogházban, ahol először szóban ismertette a gyanúsítottakkal a kormány döntését, akik azt megelégedve fogadták. Maga az eljárás végül is március 24-én azzal szűnt meg, hogy Váry Albert indítványozta a büntetőeljárás megszüntetését a „megváltozott politikai viszonyokra” való hivatkozással, ami egyértelműen azért történt, mert Kun Béla társaival március 21-én államcsínnyel átvette a hatalmat, bevezetve ezzel az úgynevezett proletárdiktatúrát Magyarországon.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos segédmunkatársa.