Világháborús hadifogság és a kommunista mozgalom

Az első világháború végén hirtelen teljesen önállóvá vált Magyarország feladatává vált a kint lévő hadifoglyok hazahozatala. Míg a többséget rosszul érintette mindez, addig egy kisebbségnek a későbbiekben új lehetőségeket nyitott. Írásom célja ezen eltérő életutak összehasonlítása a keletről hazaérkezők esetében.

Amikor 1917-ben Oroszország kilépett a háborúból, mintegy egymillió hadifogoly volt az országban. Közülük a legénységi állománynak dolgoznia kellett bányákban, hadi üzemekben, ellátásuk nem volt megfelelő, kevéske illetményüket késve kapták meg. Utóbbi állítás a tisztekre is igaz volt, bár velük nem végeztettek munkát. Az 1917-es kommunista puccson sokan megdöbbentek, ezt követően a tábori fegyelem lazult, az élelmiszerárak pedig az egekbe szöktek. Ugyanakkor nemcsak a táborlakók élelmezése, hanem az őrzésük is kao­tikussá vált. Előbbin a külföldi segélyszervezetek igyekeztek javítani, utóbbi pedig azt eredményezte, hogy sokan önerőből próbáltak meg hazamenni, azonban a Szibériában és Turkesztánban lévők ezt nem vagy csak nehezen tudták megtenni a hatalmas távolság miatt.

A foglyok közül többen a kommunista pártba, a Vörös Gárdába vagy a Vörös Hadseregbe léptek be, vagy a táborokban agitátorok lettek. Utóbbiak tevékenysége ekkor sokkal hatásosabb volt, mint a második világháborúban. Még sokan nem tudták, hogy mivel jár a kommunizmus, 1919-ben ezt volt lehetőségük Magyarországon is megtapasztalni.

A hazafelé tartókat többször helyi nacionalista alakulatok, lengyel és román csapatok tartóztatták fel. Utazásukat az is nehezítette, hogy az egymással hadakozó erők közötti frontvonalak gyakran váltakoztak, olyannyira, hogy a lengyelek egészen Kijevig nyomultak előre, majd a szovjet-orosz előretörést követően 1920-ban Varsót kellett védeniük. A hősies lengyel küzdelmet Magyarország is segítette. Ideiglenesen egy független ukrán állam is megalakult. A két világháború közötti keleti lengyel határ csak 1921-re vált véglegessé. Ugyanakkor sokáig több vasúti és straté­giai pontot a visszavonuló német haderő tartott megszállva, ráadásul a Monarchia alakulatainak az utódállamokba történő visszarendelése is akadozott.

A galíciai területre három bizottságot küldtek ki Magyarországról, hogy megszervezzék a kint lévők hazahozatalát, a kiutazóknak kezdetben az ukránokkal, majd a lengyelekkel kellett együttműködniük. Tarnopolban gyűjtőtábort állítottak fel, ahol a járványveszély miatt fertőtlenítették, megfürdették és tetvetlenítették, illetve nemzetiségek szerint szétválogatták a hazatartókat, vasúti utazásukat és élelmezésüket az ukrán hadsereg intézte. Lényeges volt, hogy az újonnan érkezőket tizennégy napos karanténba tervezték zárni, és a betegeknek kórházi ápolást adni. Ez a későbbiekben kirobbant tífuszjárvány miatt még lényegesebbé vált. Mindez közel sem ment olajozottan, hiszen a tábor zsúfolt volt, és az ellátás sem volt megfelelő. A hazaszállítás a szénhiány miatt jelentős mértékben akadozott. A hazatérést 1919-ben a csehszlovákok és a románok is akadályozták, előbbiek az egyénileg próbálkozókat internálták. A lengyelek 1919 júliusában megszállták Tarnopolt, így a varsói Magyar Hazatérés Vezetőség alárendeltségébe került ez és a többi galíciai fogadóállomás, amelyek addig 40 920 fő hazatérését segítették.

A kérészéletű független ukrán állam mellett 1918-tól lengyel részen is működtek fogadóállomások. A Tanácsköztársaság kikiáltását követően szüneteltették a hazaszállítást a lengyelek, az érkezőket Varsóban gyűjtötték össze. Nemcsak a magyarországi rendszerrel, hanem azzal is problémájuk volt, hogy az ellenük harcoló szovjet Vörös Hadseregben magyar alakulatok is részt vettek. A táborok rendjét 1919 elején az ukrajnaiakhoz hasonlóan szabályozták, a kialakult helyzettel kapcsolatban is terveztek a foglyoknak oktatásokat tartani, a fegyelemre és a tiszti tekintélyre külön felhívták a figyelmüket. Később tovább folytatódott a hazaszállítás, de immár Ausztrián keresztül, amelynek során Krakkó is kiemelt szerepet kapott.

A Magyar Tanácsköztársaság leverését és a lengyel előrenyomulást követően felgyorsultak a hazaszállítások, 1919 novemberé­ben a hazatérők kikérdezését újra szabályozták, ennek során a gyanús elemeket el kellett különíteni, majd magyar területre érve átadni a hatóságoknak. A hazaérkezők oktatását az elveszett területekről, az ország gazdasági helyzetéről is fontosnak tartották. Mindennek során érzékeltetni kellett velük, hogy a jelenlegi rendszer tudja kivezetni az országot ebből a bajból. A bolsevikgyanús személyeket a magyarországi leszerelőtáborok parancsnokai­nak jelezni kellett. A lengyel fogságba esett szovjet-orosz katonák között lévő magyarokat is igyekeztek hazajuttatni, 1919 végén Litvá­niában, Kownóban is kialakítottak egy fogadóállomást. Az élelmezés szegényes volt, és csak a szükséges ruhadarabokkal tudták ellátni a hadifoglyokat. A lengyelországi magyar intézmények csaknem 21 ezer fogoly, ebből 18 ezer magyar hazaszállítását intézték.

Aztán 1920 májusában Koppenhágában megkötötték Szovjet-Oroszországgal a hadifogoly-egyezményt, így a Balti-tengeren, Németországon és Ausztrián keresztül megindulhattak a hazaszállítások, 1921-re a hazatérők száma minimálisra csökkent.

A hadifogságnak nemcsak kárvallottjai és vesztesei, de minimális számban nyertesei, Magyarország későbbi történetét meghatározó személyei is voltak, ha úgy tetszik, ez az állapot egy sajátos „pillangóhatásként” karrierutakat is meghatározott. Több orosz hadifogságba került katona vált később kommunistává és harcolt a Vörös Hadseregben kint és/vagy hazatérve Magyarországon. Frankl Béla, mozgalmi nevén Zalka Máté (Mátészalkából alkották meg ezt a személynevet) például a Szovjetunióban maradt, ahol 1924-ben verseskötete is megjelent, majd Spanyolországba ment, ahol Lukács Pál néven nemzetközi brigádokat szervezett, 1937-ben a harcok során meghalt, 1990 előtt több közterület, intézmény. viselte a nevét.

Akik túléltek és hazatértek, a második világháborút követően kivételezett szerephez jutottak, „régi párttagságukat” nyilvántartották, erre létrehozott bizottság állapította meg ennek a kezdő dátumát, illetve ítélt nekik és özvegyeiknek különböző kedvezményeket, így fizetés-, majd nyugdíjkiegészítéseket, üdülői, majd idős korukban beutalókat többek között az ő ellátásukra felállított veteránotthonokba. Sőt az 1957-ben létrehozott párthadseregben, a Munkásőrségben is számon tartották, hogy kik harcoltak a Vörös Hadseregben, még 1977-ben is voltak olyan tartalékos munkásőrök, akik hadifogolyként kikerülve 1917-től részt vettek a lenini rendszer kiépítésében. A „sima” első és második világháborús hadifoglyok nem kaptak ilyen mérvű segítséget, sőt a vitézi földeket és magát a címet is elvették a második világégést követően.

A „kisemberek” mellett a későbbi magyarországi kommunista vezetésben több személy is akadt, aki orosz fogságba került az első világháborúban, majd a második világháborút követően berendezkedő diktatúrában vezető szerepet játszott. Itt meg lehet említeni példaként Rákosi Mátyás, Nagy Imre vagy éppen Münnich Ferenc nevét. Voltak azonban kevésbé ismert személyek is, mint például az 1895-ben született Garasin Rudolf és Sziklai Sándor. Előbbi Rákosihoz és Nagyhoz hasonlóan 1916-ban esett fogságba, 1919-ben lovasezred parancsnok, 1944-ben az NKVD-ben (Narodnij Komisszariat Vnutrennih Gyel, Belügyi Népbiztosság) őrnagy, a második világháborút követően az ÁVH börtönügyeinek felelőse, a rabmunkáltatás hazai kidolgozója és irányítója, így a KÖMI (Közérdekű Munkák Igazgatóságának) vezetője, 1957-ben a határőrség országos parancsnokhelyettese.

Sziklai Sándor 1915-ben esett orosz fogságba, 1917-ben három hónapig börtönben ült, majd egy igen mozgalmas korszak következett az életében: 1917 és 1920 februárja között a Vörös Hadseregben komisszár, majd partizán volt az Urálban, a Közép-Volga-vidéken, Közép-Ázsiában, 1919-ben a Kaszpi-tengeri fronton megsebesült. Utána, 1919 és 1944 között az SZKP (Szovjet Kommunista Párt) tagja, a moszkvai városi pártbizottság mellett működő nemzeti csoport titkára, a Nyugati Egyetem pártbizottsági tagja, a Nemzetközi Brigád pártvezetőségi tagja. „Igen gyorsan és sokat tanult”, 1924-ig több iskolát, így katonapolitikait, középiskolát, egyetemet is elvégzett. Majd 1936-ig egyetemi tanárként dolgozott, közben több katonai iskolán, illetve képzésen (tiszti iskola, hadászat, hírszolgálat) is pallérozta ismereteit, illetve részt vett. A spanyol néphadsereg nemzetközi brigádjai­ban 1936 decembere és 1939 februárja között harcolt tanácsadóként, Madridban központi összekötő tiszt volt, majd Francóék 1943-ig Afrikába internálták.

A második világháború időszakában, 1943–44-ben a 165. hadifogolytáborban a magyar hadifoglyok antifasiszta iskolájában volt tanár és vezető, és a Rákosi-brigádban komisszár. A világháború után Magyarországon 1945 és 1948 között az MKP Hadifogoly Irodájának lett a vezetője, így egyik magyar szervezője a Szovjetunióból hazainduló hadifogoly-szállítmányoknak. Az úton és a gyűjtőlágerekben az ő irányításával folyt a kommunista propaganda, továbbá a foglyok megfigyelése és nyilvántartása. Később, 1948-tól a magyar haderőben teljesített szolgálatot, a HM-ben több magasabb vezető pozíciót is betöltött, és mivel öt nyelven beszélt, így a fordító osztályon is dolgozott, 1955-től a Hadtörténeti Intézetet vezette. Az 1956-os forradalom alatt budakeszi lakásán öngyilkos lett, miután lelőtt egy forradalmárt és saját apósát is. A Kádár-rendszerben azt állították, hogy az „ellenforradalmárok” ölték meg, több embert is elítéltek az ügyben, Sziklait hősként tartották nyilván.

Feleségével – aki 1945-ben Rákosi titkárnője volt (akárcsak Péter Gáborné), majd 1952-től a felsőoktatásban futott be docensi beosztásig ívelő karriert, kandidátusi disszertációját férje életéből írta 1960-ban – végig törődött a rendszer, nemzeti gondozottként több juttatást is kapott. Nemcsak férje ’56-os, hanem korábbi múltja miatt is számon tartották, ez utóbbi okból két szovjet tábornok is meglátogatta jóval a férje halálát követően.

A Nagy Háborúból hazatérőknek többek között Debrecenben, Miskolcon, Csóton, Ostffyasszonyfán és Zalaegerszegen alakítottak ki leszerelőtáborokat. A hazatérteket szigorúan ellenőrizték, a bolsevikgyanúsak ellen vizsgálatot indítottak. Többeket kihallgattak, ennek során a Vörös Hadseregben vagy a kommunista mozgalomban betöltött szerep érdekelte őket. Zalaegerszegre internálták a politikailag megbízhatatlannak tartott személyeket, a tábort 1924-ben számolták csak fel.

A Nagy Háború lezárását követően a hadirokkantak, sebesültek, később a hadiárvák és a hadiözvegyek ellátását jogszabályokban rendezték, ezt a második világháború után újra szabályozták.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa