Történelem
A népbiztosok pere és a korrekt források
Két elfelejtett tárgyalás II.
A Tanácsköztársaság népbiztosai elleni büntetőperről a Wikipedia sommás közlései közt is azonnal találunk kettőt, amik tendenciózusan torzítottak. Az első szerint a népbiztosok ügyét gyorsított eljárásban tárgyalták. Nos, a per 1920. július 5-én kezdődött, és november 22-én ért véget. A bírósági eljárás kilencvenhét tárgyalási napot vett igénybe; egy tíz vádlottat és több tucatnyi tanút felsorakoztató perben ez abszolúte a „békebeli üzemet” jelenti. A baloldal azonban előszeretettel nyúl a statáriumra való hivatkozás fegyveréhez. Elfelejtik, hogy a bíróságok eltérhettek a gyorsítás szabályaitól – ahogyan itt is. Egy négy hónapnyi tárgyalássorozat a maga kilencvenhét tárgyalási napjával, a legrosszabb indulattal sem nevezhető gyorsítottnak. Ez valójában Szamuely Tibor „Mars az akasztófára!” stílusú ítélkezéseiről mondható el.
Jeles forrásunk pirulás nélkül közli továbbá, hogy „…mivel az ítélethirdetés napját nem határozták meg, a vádlottaknak hónapokat kellett várnia, míg az megszületett”. Tisztelettel: a tárgyalás november 22-i berekesztése után az ítéletet december 28-án hirdették ki. Ez az alig több mint harmincnapos intervallum hónapokat semmiképpen nem jelent. Ennyit a Wikipediáról.
Tények és vádpontok
A népbiztos a bolsevizmusban a miniszter megfelelője volt. Soroljuk fel az elítéltek neveit: Vántus Károly, Bokányi Dezső, Ágoston Péter, Haubrich József, Bajáki Ferenc, Dovcsák Antal, Nyisztor György, Kalmár Henrik, Kelen József, Szabados Sándor. A Magyarországon elérhető (el nem menekült) népbiztosok letartóztatása 1919 októberéig megtörtént. A vádindítvány a Budapesti Büntetőtörvényszékhez 1920. április 21-én érkezett. Ennek azonban számos hivatkozását ma már nem vagy tévesen tudjuk csak értelmezni.
Ilyen a felségsértés, hiszen már nem volt uralkodónk, akit megsérthettek volna. Azonban az akkori Btk. szerint a felségsértés megvalósul, ha valaki azért tevékenykedik, hogy „a magyar állam alkotmánya… erőszakkal megváltoztassék”. A Tanácsköztársaságban pedig az alkotmányos rend erőszakos megváltozatása vitán felül megtörtént.
Második vádpontként a lázadás célja „a polgárok valamely osztályát, nemzetiségét vagy felekezetét fegyveresen megtámadni”. Ez is megvalósult a polgári osztállyal, de az arisztokráciával, sőt a parasztsággal szemben is.
A következő vádpont 129 rendbeli gyilkosságot hoz fel, felbujtóként elkövetve. A gyilkosság tettese az, aki „embert előre megfontolt szándékból megöl”. Ma ez az előre kitervelten elkövetett emberölés. Hogy az osztályellenséggel szemben a dicsőséges 133 nap alatt ez meglehetősen sokszor előfordult, az is tény.
A negyedik vádpont elsőre meghökkentő: a vádindítvány felbujtóként további 38 rendbeli gyilkosságot említ. Itt a Forradalmi Kormányzótanács „forradalmi törvényszékekről” szóló rendeletének megalkotásáról van szó, és ezek valóban 38 embert ítéltek önkényes módon halálra.
Az ötödik vádpont zsarolásról szól: bankokat és pénzintézeteket fegyveres erővel szálltak meg, így vették át felettük az irányítást. További zsarolás a betétek használatba vétele, valamint zsarolásnak veszi a vádindítvány a termelőüzemek, ingatlanok stb. államosítását, hiszen ez is erőszakkal történt.
Az úgynevezett „kék pénz” (a Tanácsköztársaság valutája) kibocsátásával a pénzhamisítás is megvalósult. A vádlottak nyomdáknak adtak utasítást, hogy a jogosulatlanul rendelkezésre bocsátott egy- és kétkoronás bankjegynyomó klisék segítségével valódinak látszó bankjegyeket nyomjanak.
Közönséges bűnözők
Az akkori sajtó sokszor említi a „köztudomást” a vádlottak viselt dolgaival kapcsolatban. A vádindítvány azonban soha nem köztudomásra hivatkozik: konkrét tényeket hoz fel, amelyeket a vádlottak sem tagadhattak.
A vádlottak között sokféle ember volt, és ideológiai hozzáállásuk sem volt éppenséggel egyforma. Akadtak, akik „csak ott voltak”, de voltak köztük véresszájú kommunisták is. A vádiratnak felróhatnánk, hogy ebben nem differenciál, ám büntetőjogi felelősségük egységes: amit a terhükre róttak, azt el is követték. A differenciálást rábízhatjuk a bírói mérlegelésre.
A népbiztospert persze ugyanúgy koncepciózusnak állítják be a baloldalon, ahogy az ekkor lezajlott összes többit. Legyünk korrektek: a politikai perek valamennyi koncepciózus elemet mindig tartalmaznak, hiszen a hatalomról és annak legitimitásáról szólnak. Az ellenforradalmi rendszer számára pedig a legitimitást döntően az jelentette, hogy a Tanácsköztársaság vezetői közönséges bűnözők voltak. Ennek megítélését rábízhatjuk az utókorra, bár ebben társadalmi konszenzus legfeljebb unokáink unokái idejében várható. Az igazságszolgáltatás viszont nem társadalmi konszenzusokban gondolkodik. A bíróhoz konkrét esetek és konkrét emberek kerülnek, akiknek esetleg életéről-haláláról kell határoznia. Egy bíró kizárólag alapos vizsgálat és mérlegelés után dönthet, és ha csak felületesen ismerheti meg az ügyet, kötelessége lemondania. Statáriális eljárásban hivatástudattal rendelkező bíró nem vehet részt.
Itt pedig ideje helyre tennünk egy makacs félreértést. A gyorsított eljárás nem azonos a statáriummal!
Előbbiről – a gyorsított eljárásról – a kommün bukása után a Friedrich-kormány határozott a 4038/1919. ME sz. és az ezt kiegészítő 4039/1919. ME sz. rendelettel. Ezek az interneten is megtekinthetők, így láthatjuk, hogy nem a bírósági eljárást, hanem a nyomozást gyorsítják: ezt az államügyészség végzi, a bíróságon azonban semmiféle gyorsítás nincs. Egyébként Friedrichék pontosan tudták, hogy a „művelt Európa” figyelemmel kíséri minden megnyilvánulásukat.
A Tanácsköztársaság „forradalmi törvényszékeihez” azonban a Forradalmi Kormányzótanács IV. számú rendelete kellett. Ezek tényleg statáriális bíróságok voltak: ítéletüket percek alatt hozták, és megbízatásuk semmiféle képesítéshez nem volt kötve. Ez a megdöbbentő rendelkezés azt szolgálta, hogy az ítélkezés ne képzettség vagy tapasztalat, hanem politikai megbízhatóság kiváltsága legyen. Elképzelhető, mennyire voltak pártatlanok, törvényesek és igazságosak az ilyen ítéletek.
Lehetett-e ezt fokozni? Lehetett!
A Forradalmi Kormányzótanács XCIV. számú rendelete szerint bármely, általa meghatározott ügyben folytathatott eljárást olyan bíróság, amelyet ők küldtek ki. Képesítés ezúttal sem szükségeltetett. Tagjait elvileg „katonaviselt munkások vagy dolgozó parasztok” tették ki, az igazságszolgáltatás azonban a terrorcsapatok véres szórakozásává züllött, és józan, értelmes munkás- és parasztemberek helyett is részeg lumpenproletárok dönthettek egyetlen kézlegyintéssel bárkinek a haláláról. A Cserni Józsefek és Szamuely Tiborok tobzódásának ideje alig számlálható ártatlan áldozattal járt. Ebben pedig vitán felül bűnös volt mindenki, aki nevét adta ezekhez a rendeletekhez. Úgy, mint a népbiztosper vádlottjai.
A nyugati értelmiség részéről még a születetten idealista Albert Einstein is tollat ragadott a népbiztosok érdekében, az orosz bolsevikok azonban a nemzetközi jog alapvető normáival szembemenve gyakoroltak nyomást. A még mindig ott lévő magyar hadifoglyok közül ezer tisztet helyeztek őrizetbe, és közülük tízet túszként kezeltek. Ha a népbiztosok közül bárkit is kivégeznek, ugyanannyi magyar tisztet végeztek volna ki ők is. A magyar megoldás tényleg „jogászi” lett: tíz népbiztos közül négyet halálra, hatot életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek, azonban az ítéleteket nem hajtották végre. Mindegyiket átadták Szovjet-Oroszországnak. Igazuk volt. Magyarországnak ezerszer értékesebbek voltak azok, akik már több éve sínylődtek Szibériában vagy a Távol-Keleten.
Sztálin igazsága
Bíróság és ítélkezés után szóljunk az igazságszolgáltatásról és a bűnhődésről is, hiszen e kettő oly gyakran összefonódik a történelemmel. A népbiztosok közül egyedül Nyisztor György halt meg Magyarországon, 1956 januárjában. Dovcsák Antal Bécsben, Ágoston Péter Párizsban végezte, Kalmár Henriket szülővárosában, a már Csehszlovákiához került Pozsonyban temették el.
Bűnhődtek? Nyisztor György megtapasztalta Sztálin börtöneit és verőlegényeit, és megérhette a magyar történelemben leginkább elutasított Rákosi-rendszert. A másik három tán a hazájának tartotta a nagyvilágot, otthonra azonban még Kalmár sem lelt a saját szülővárosában.
Az igazságot nem mindig a bíróság szolgáltatja. Vántus Károly már 1927-ben tisztázatlan körülmények között halt meg a Szovjetunióban. Bokányi Dezső Moszkva mellett végezte egy börtönkórházban; a halála pontos idejét vagy okát sem tudjuk. Bajáki Ferencet a kommunarkai kivégzőhelyen lőtték agyon 1938-ban, és ugyanott, ugyanebben az évben követte őt Haubrich József és Kelen József. Szabados Sándor 1937-ig élhetett a sztálini birodalomban, utána nyoma veszett – és biztosan nem egy Fekete-tengeri üdülőhelyen érte a vég.
A huszadik századhoz illően abszurd helyzet: a népbiztosokkal szemben igazságot maga Sztálin szolgáltatott.
A szerző jogász, író
