Sikertelen merénylet a Lánchíd ellen

A Lánchíd építését gróf Széchenyi István, a szabadelvű nemesi mozgalom vezéralakja, a „legnagyobb magyar” majdnem kétszáz éve kezdeményezte, hatalmas költségeit pedig nagyrészt báró Sina György bécsi bankár fedezte. Az építők William Tierney Clark angol mérnök tervét valósították meg.

A budai Vár 1849. májusi ostroma idején a Lánchíd budai hídfőjét az osztrák katonaság tartotta megszállva, és Hentzi tábornok a híd felrobbantásával fenyegetőzött. Mint mondta, a Lánchidat a világ nyolcadik csodájának tartja, de ha kell, akkor a saját kezével röpíti a levegőbe. Görgei Artúr tábornok, az ostromló honvédsereg fővezére a vár védőit megadásra szólította fel, kíméletes bánásmódot ajánlva cserébe. Megüzente Hentzinek, hogy Pest felől nem fog támadást indítani, de ha Hentzi felrobbantja a Lánchidat, vagy löveti a pesti oldalt, akkor a vár védői nem számíthatnak kegyelemre. Bánlaky (Breit) József A magyar nemzet hadtörténelme című munkájában (Budapest, 1929–1942) idézte Görgei Budán, 1849. május 4-én kelt levelét:

„Tábornok! Buda a magyar seregek által körül van zárolva, s ezek csak parancsra várnak. (…) Ha Ön a budai úgynevezett erősségnek végletekig menő védelmezésével még a Lánchídnak, e gyönyörű mesterműnek lerombolását és Pestnek, ahonnan Ön megállapodás szerint éppen semmi támadást nem várhat, – bombázását kötné össze, amely cselekedet egyenesen alávaló nevet érdemelne: akkor becsületszavamat adom, hogy Budának bevétele után az összes várőrség kardra fog hányatni! S én még az Ön családja jövőjéről sem fognék jót állhatni. Ön Buda úgynevezett várának parancsnoka, de Ön egyszersmind atya és született magyar, gondolja meg, mit tesz! Én a haza nevében, az emberiség nevében szólítom fel, és feleletét legkésőbb ma 3 óráig elvárom.”

Az osztrák tábornok erre a következő választ küldte Görgeinek: „Felszólítom Önt, tábornok úr, hagyjon fel tüstént teljesen hiába való tüzelésével Buda várfalai ellen, mert másképp kénytelen leszek néhány nap múlva Pestet szintén ágyútűzzel megtámadni, amihez oly hatalmas eszközeim vannak, hogy Pest romlása elkerülhetetlenné válik. S erre a támadásra már most is kényszeríttetem, miután Pest felől ágyúkkal támadtak meg [ez hamis állítás volt – B. A.]. Egyébiránt ki kell jelentenem Önnek, hogy nem vagyok magyar, hanem svájci származású és honosított osztrák, hogy Magyarország irányában semminemű kötelezettségeim nincsenek, hogy családom nincs az Ön hatalmában, és ha még így lenne is, ez mit sem nyomna a latba. Ezért utolsó szavam: én ezt a helyet kötelesség és becsület szerint az utolsó emberig védelmezni fogom. Feleljen Ön róla, ha eközben a szép testvérváros áldozatul esik. Budán, május 4-én, 1849. Hentzi tábornok és várparancsnok.”

A válasz vétele után Görgei azonnal parancsot adott, hogy a Svábhegyre telepített ütegek kezdjék meg a tüzelést. Hentzi is tartotta magát ígéretéhez, és hozzáfogott Pest lövetéséhez. A kétségbeesett budai polgárok küldöttsége felkereste Hentzit, hogy felkérje Pest megóvására. A tábornok erre felolvasta nekik Görgei levelét, illetve az erre küldött válaszát, amihez hozzátette: „Ha az utolsó ember is elesett, magam veszem kezembe a kanócot, amellyel a világ nyolcadik csodáját, a Lánchidat magammal együtt a levegőbe röpítem.”

Május 8-án este a magyar ütegek újból megkezdték a tüzelést a vár ellen, mire Hentzi másnap reggel már gyújtó és romboló lövedékekkel bombáztatta Pestet. „182 töltött, 30 és 60 fontos bombát, 66 gránátot, 65 izzó és 206 tömör, összesen tehát 519 lövedéket röpíttetett a város felé, melyek abban óriás pusztítást vittek véghez.”

Az osztrák tábornok Pest katonai szempontból értelmetlen bombázásával teljesen lerombolta az Al-Duna sor klasszicista palotáit. És nem elégedett meg Pest egy részének elpusztításával. Komolyan tervbe vette a magyarok legféltettebb kincsének, a Lánchídnak a felrobbantását is. A híd még nem készült el teljesen. Korábban az osztrák katonaság Pest felől például csak úgy tudott átkelni rajta, hogy az úttest szerkezeti elemeire deszkapallókat fektetett.

Hentzi szándékáról Clark Ádám, a híd kivitelezésének vezetője (William Tierney Clark névrokona) is értesült. A skót mérnök tudta, hogy a Lánchíd legsebezhetőbb pontjai a lánckamrák, amelyekben a láncvégeket lehorgonyozva rögzítették. Ezekben a kamrákban a víz időnként felgyülemlett, ezért azt szivattyúkkal kellett rendszeresen eltávolítani.

Clark összehívott néhány megbízható szerelőt és szivattyúkezelőt, majd elárulta nekik, hogy Hentzi a lánckamrák felrobbantásával el akarja pusztítani a Lánchidat, Pestnek és Budának ezt a különleges ékességét, amelynek megépítéséért mindnyájan oly sokat fáradoztak. A szakemberek pontosan tudták, hogy egy ilyen robbantás hatására a híd összeomlana, és a Dunába süllyedne. A kiváló mérnök azt javasolta, rongálják meg a szivattyúkat, mert a víz így elönti a lánckamrákat, a katonák pedig nem tudják elhelyezni a kamrákban a lőporos hordókat.

A szerelők egyetértettek Clark ötletével. Titokban kiszedték a szivattyúkból a legfontosabb alkatrészeket, más elemeket pedig megrongáltak, úgy, hogy a gépek működésképtelenné váltak. Amikor Hentzi megtudta, hogy a lánckamrák megteltek vízzel, azonnal Clark lakására küldte a katonáit. Az inas azzal fogadta őket, hogy a mérnök súlyos beteg, és az ágyat nyomja. Az osztrákok erre hívták a szivattyúkezelőket, de hiába, mert a gépeket nem tudták beindítani. A kezelők a vállukat vonogatták, és közölték, hogy a szivattyúkat ismeretlen személyek megrongálták. Hentzi dühöngött, és fogadkozott, hogy azért is felrobbantja a hidat.

A hídon az útpálya egy részét felszedték, majd a talajba süllyedő láncok mentén lőporos hordókat helyeztek el, amelyekhez deszkákból hosszú, nyitott csatornát vezettek. Ebbe lőport szórtak, hogy a robbantást távolról lehessen elvégezni. Hentzi a feladat irányításával helyettesét, Alois Alnoch ezredest bízta meg.

Május 13-án délután a magyarok a Gellért- és a Svábhegyről lőtték a várat, amire Hentzi azzal válaszolt, hogy tizenkilenc órától éjfélig bombáztatta Pestet. „1483 lövedék röpíttetett a város felé, ezek között [volt] 626 töltött bomba, 69 gránát, 55 kartácsszerű űrlövedék, 110 izzó és 623 tömör golyó, melyek az épületeken iszonyú pusztítást vittek véghez.”

Május 21-én a honvédsereg döntő rohamra készült. Máriássy János ezredes, Nagysándor József tábornok hadteste egyik hadosztályának parancsnoka emlékirataiban ezt írta az előkészületekről: „A létrák fölállítására a várfalnak az udvari istállók alatti részét jelöltem meg. Ez a kiszögellés egy kertnek a falát képezte, s legalább két öllel alacsonyabb volt a körönd többi részénél. A kertben egy lapos fedelű épület állott, s az épület felett volt a tulajdonképpeni várfal. A tervem az volt, fölmászni először erre a lapos fedelű épületre, ide fölhúzni rövidebb létráink közül néhányat, s aztán innen behatolni a várba. A terv keresztülvitelére hadosztályom összes zászlóaljaiból egy önkéntes századot alakítottam, s a vezetést egy fiatal és derék századosra, Ghiczyre bíztam.”

Reggel fél ötre a vár déli része már a magyarok kezén volt. Nagysándor tábornok ekkor ezt a jelentést küldte Görgei tábornoknak: „Reggel 5 órakor, május 21-én 1849. Ha Isten is úgy akarja, tartani fogjuk magunkat a várban, melynek egy részét, az ólak táját 9 zászlóalj hadtestemből már elfoglalva tartja. Honvédeim úgy küzdenek, mint az oroszlánok Nagy Sándor s. k. – kívül: Tizenegy zászlóalj van a várban.”

Hentzi tábornok sem tétlenkedett – kivont karddal, négy gyalogos század élén a Szent György téren összegyűlt honvédek ellen vonult. Ott azonban haslövést kapott, és a földre zuhant, de még ebben az állapotában is rohamra buzdította katonáit. A halálosan sebesült tábornokot tisztjei egy kórházzá átalakított iskolaépületbe vitték. Ott adta át a parancsnokságot Alnoch ezredesnek.

Amikor a honvédsereg döntő rohamra indult, Alnoch egy tüzért küldött a lőporos csatornához azzal a paranccsal, hogy hajtsa végre a robbantást. Ő maga az egyik bástyáról nézte a műveletet. Ám hiába várt, mert a robbanás nem következett be. A csatorna egy helyen félrecsúszott, így a meggyújtott lőpor nem érte el a hordókat. A sebesült Hentzi helyére lépő Alnoch a biztos vereség tudatában, már csak bosszúból is, robbantani akart. Lerohant a lőporos csatorna épen maradt, rövidke részéhez, és égő szivarját a lőporba dobta. A hatalmas erejű robbanás széttépte az ezredest, míg a hídban csak kisebb károkat okozott.

Bánlaky (Breit) József szavaival: „Alnoch ezredes, mihelyt Hentzi utolsó rendelkezését kezéhez vette, végső elkeseredésében (…) a Lánchíd előkészített robbantóaknái felé vette útját, s azokat gyors elhatározással saját kezével felgyújtotta, a következő pillanatban óriási dördülés moraja hasítja végig a levegőt, s nyomban utána vastag füstfelleg száll az égnek, a robbanás a remekműnek csak keveset ártott, Alnoch ezredes azonban a fölismerhetetlenségig összepörkölt testtel ott terült el élettelenül a földön. Épp a robbantás idejében lépett a Pesten volt Szekulics dandár a hídra, hogy szintén Budára keljen át. Ha a robbantás sikerül, alighanem az egész dandár odavész.”

Görgei Artúr az életben maradt osztrákok életét megkímélte, és a haldokló Hentzinek is felajánlotta az orvosi segítséget, de ő elutasította azt. A Lánchíd sérüléseit később kijavították, és a hidat nem sokkal a szabadságharc leverése után, 1849. november huszadikán átadták a forgalomnak.

A bécsi udvar Heinrich Hentzi tábornokot hősi halottnak tekintette, és e felfogásának a Szent György téri Hentzi-emlékművel is hangsúlyt kívánt adni. A magyar érzelmű polgárokat sértő és provokáló emlékmű német nyelvű felirata szerint „Hentzi tábornok és Alnoch ezredes 418 hőssel együtt itt halt meg a császárért és a hazáért, 1849. május 21.” A huszonkét méter magas, hatszögletű, neogótikus stílusú, baldachinos tornyot és a főalakot százhúsz tonna vasból, a mellékalakokat pedig bronzból készítették. A hatóságok ismerték az emlékművel kapcsolatos közhangulatot, ezért állandó őrizetet rendeltek mellé.

A fővárosi polgárok, különösen a fiatalok többször is tüntettek az emlékmű ellen, és követelték eltávolítását. Szeless Adorján újságíró 1895. április elsején megpróbálta felrobbantani, de a gyenge robbanószer nem tett kárt benne. Három évvel később az emlékművet a hűvösvölgyi kadétiskola kertjében állították fel, ahol 1918-ban egy vaskereskedő megrongálta. Végül 1920-ban a bronz mellékalakokat árverésen értékesítették, a vasanyagot pedig a Hungária ércöntödében beolvasztották.

A szerző író, újságíró