A trianoni felelősség pontjai

Ondrej Ficeri szlovák történész elemzése szerint a Trianonnal kapcsolatos magyar felelősség hárítása a magyar elitek négy történelmi kudarcára vezethető vissza: 1. Már a középkorban elmulasztották a saját ország etnikai benépesítését; 2. a kora újkor beköszöntével elveszítették saját országuk területi integritását; 3. elmulasztották a nem domináns etnikai csoportok (erőszakos vagy természetes) asszimilálását (Ebből a szempontból Magyarországon úgy maradt a latin 1844-ig országos igazgatási nyelv, hogy a szomszédos Csehországban a háborús leveretés következtében 1627-ben már a cseh rovására terjesztették ki a német nyelv jogait.); 4. végül (ha már egyszer így alakult) elmulasztották a nem asszimilált hazai, nemzetiségi ellenelitekkel való kiegyezést.

A tanulmány gondolatvezetése több helyen megdöbbentően jó. Felveti a katalán példával kapcsolatos utódállami következetlenséget. Ha a katalánoknak – úgymond – tiszteletben kellene tartaniuk Spanyolország törvényeit, és fel kellene hagyniuk szeparatista tevékenységükkel, akkor nem lehetett ez a kérés jogos az integer Magyar Királyságon belül, ráadásul száz évvel ezelőtt? Ha pedig akkor jogos volt a nemzetiségek „szeparatista” küzdelme a területi önállásért, nem lenne az ma is – csak éppen a magyarokkal kapcsolatban – a „szlovák Dél”, illetve a Székelyföld vonatkozásában? Erre az ellenoldali válasz az a – Ficeri szerint is álszent – álláspont, miszerint a Magyar Királyság akkori nemzetiségei sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint amilyenben most a katalánok vannak a Spanyol Királyságban.

Éppenhogy nem voltak, amit az is bizonyít, hogy a szomszéd nemzeti történeti mesternarratívák szerint az 1918-as összeomlás az utolsó pillanatban jött a „nemzethalál” megelőzésére. Kérdezzük meg erre szelíden: eszerint a „nekünk nincs szükségünk egyébre, csak száz év békére” Széchenyi-féle elv alapján mégiscsak volt perspektívája annak a magyarosításpolitikának, amit a szomszédállami történelmi mesternarratívák máshol az eszement magyar birodalmi nagyzolási hóbort irreális, természetellenes és degenerált jeleként kárhoztatnak? Persze erre sem késlekedik a válasz az „ezeréves brutális magyar elnyomás” formájában, ahol a magyarellenes lépések amúgy is csak a valamikor magyarrá asszimilált szlovákok és románok veszteségéért vesznek elégtételt. Ezen tétel önmaga cáfolatához persze elég megnéznünk a harmadik Ficeri-féle pontot.

Ezt a következetlenséget vitapartnereink is érzik, ezért mentegetőzésül hozzáteszik, hogy az 1918–20-as „rendezés” annyival volt pozitívabb, mint az 1867-es, mivel utóbbi csak ötven évre tudta biztosítani a térség stabilitását, előbbi ellenben immár száz éve biztosítja a birtokon belülre került nemzetállamok területi integritását. Azért azt a szlovák történész is némi szégyenkezéssel vallja be, hogy 1938–40 sokkja után ehhez az kellett, hogy egy újabb világháború „szerencséje” következzen be, ahol a közép- és kelet-európai nemzeteknek – a németek, a magyarok és a bolgárok kivételével – valahogy csak sikerült a „győztesek” oldalára lavírozniuk magukat. (Hogy azután a sokszoros közép-európai történelmi tapasztalat szerint jutalomból kapjanak meg sok minden olyat, amit a vesztesek büntetésből.) Nem véletlenül jut Ficeri is az alábbi végkövetkeztetésre: a mai szlovák és román elitek valójában a négy magyar kudarcpontot hajtják újra végre, amelynek egyik, leginkább intő jele nem is a „magyar revizionizmus” erősödése, hanem a roma népesség arányának döbbenetes növekedése egyes szlovákiai és erdélyi régiókban. Figyelmeztetésül kellene Szerbia példájának is szolgálnia, amely „rossz szövetségi oldalra” keveredve, 1999-ben történelmi veszteségeket elkönyvelve, későn volt kénytelen nemzetiségi politikáján lazítani.

De járjuk körül röviden a kiinduló kérdést: valóban hárít, vagy éppen ellenkezőleg, károsan önreflexív a magyar történeti tudat? A válasz egyáltalán nem egyszerű, hiszen a mai magyar történeti közérdeklődés válasza is leginkább kettős a Trianon-kérdés kapcsán. Vagy a „Habsburgok történelmi bűneit” igyekszik újra körüljárni, vagy (mivel 1867 után – ha korlátozottan is, de – a magyar elit mégiscsak reális befolyást kapott a magyarság sorsának alakításában) a „hajh, de bűneink miatt” gondolata jegyében azzal a magyar nemzeti jellemmel esik túlzásba, ami Mohács óta kétségtelenül önvizsgáló jellegű.

A „Habsburgok történelmi bűnei” az alábbiakból állnának össze: 1. gyarmatosító gazdaságpolitika; 2. az ország közigazgatási szétszabdalása (újra nem egyesítése); 3. a magyarság elnemzetietlenítése főleg a 18., „legnemzetietlenebb” században; 4. a nemzetiségek ellenünk uszítása.

Saját négy felelősségpontunkat az alábbiakban szokás megállapítani: 1. az 1867-tel kezdetét vevő, „csak megfelelő birodalmi és nemzetközi szövetségi rendszerben tudunk megállni” nemzeti öntudatvesztése; 2. az 1890-es évektől kiéleződő szociális feszültségek, amelyek a föld-, kivándorlás-, munkás- és választójogi kérdések formájában jelentkeztek, háttérben az 1880-as évektől kialakuló, búvópatakként föld alá húzódó, majd a háborús traumák nyomán megerősödve előtörő zsidókérdéssel. 3. az 1879 után a magyar elit hibás lépései által is tevőlegesen kiélesített nemzetiségi kérdés; 4. a nemzetiségi kérdés geostratégiai helyének helytelen érzékelése, ami kiváló zavarkeltő eszköznek bizonyult a Német Birodalom közép-európai gazdasági és szövetségi hátterében.

Eszmetörténeti szempontból vizsgálva a felelősségkérdést, az alábbi szellemi ívet kell meghúznunk. Előre kell bocsátanom, hogy Szekfű Gyulát a magyar történettudomány egyik legnagyobb historikusának tartom, aki szakmai nívó szerint is megkerülhetetlen műveket tett le az asztalra. Ezeknek adott korabeli „áthallásait” sem tartom olyan mértékűeknek, ahogy azt az őt „ideológiai szélkakasként”, „aktuális megélhetési kurzustörténészként” láttatni igyekvő historiográfusok teszik. Szerény véleményem szerint Szekfű Gyula katolicizmusa is pozitív módon termékenyítette meg tudományát, hiszen úgy tudta a magyar katolicizmus nemzeti művelődéstörténeti szerepét méltó helyére tenni, hogy ezzel együtt tudott járni nála a reformáció pozitívumainak reális megbecsülése is.

Tény azonban, hogy műveinek vannak áthallásai. Ebből a szempontból kell kiindulópontunkul vennünk Három nemzedékét. A jelentős önostorozást is tartalmazó mű bevezeti az „elnemzetietlenítő liberalizmus” tézisét, ahol a magyarországi szabadelvűség fő bűne (más országok liberalizmusaihoz hasonlóan) az volt, hogy az érdek- és erőelvű materializmus szolgálatába szegődött. Ennek eleme lett a „liberális katolikus reformer” Széchenyi „kijátszása” is a „radikális forradalmár protestáns szabadkőműves” Kossuthtal szemben. Ezt a gondolatmenetet kénytelenek vagyunk a legitimista–szabad királyválasztó ellentét uralta politikai térben értelmezni. Ellensúlyozza ugyanis a függetlenségi (kurucos) történeti hagyományok olyatén értelmét, miszerint a Habsburg-felelősség a valamikori aulikus és klerikális katolicizmusra, valamint ezek szellemi örököseire is árnyat vetne, és szelídített utalását tartalmazza a Katolikus Sajtóvállalat (a „jezsuita kurzussajtó”) orgánumainak 1919–23-ban erősen hangoztatott „zsidó–protestáns–szabadkőműves-összeesküvés” elméletének.

A „katolikus gyökerű, mérsékelt kurzus-történetírást” állítólag megalapozó Szekfű Gyula – sajátos szellemi fordulatként – 1934-ben már neobarokkról beszélt, ami egyfajta kritikus hozzáállást is kifejezett a 20-as évek „külsőséges megmerevedettségei”-vel szemben. A kialakuló népi mozgalom szintén szembehelyezkedett a klebelsbergi neonacionalizmus továbbélő elemeivel. Ez a sajátos indulású irányzat később a náci versus szovjet főveszély ellentéte mentén polarizálódott. Ennek megfelelően főleg németellenes balszárnya tette Petőfit és Kossuthot ismételten természetes példaképeivé. A „nem enged a negyvennyolcból” kurucos–függetlenségi hagyományát a népi–realista–szociografikus történetírás már az „1849 után minden rossz lett” tézis formájában vette át. Mindezt a marxista történetírás még drasztikusabb formára értelmezte át. A „múltat végképp eltörölni” jeligéje értelmében történelmi szükségnek kellett tűnnie a „fasiszta, utolsó csatlós feudálkapitalizmussal” való gyökeres szakításnak és vele együtt a szovjet megszállás testi-lelki befogadásának.

A 80-as, 90-es évek fordulójának szellemi tapasztalata lett, hogy a korábbi ideologikustól való elfordulás természetes következménye és eredménye lehet a tényszerűség erősítése. Ez leginkább annak igényét jelentette, hogy történelmi értelmezésekről csak akkor vitatkozzunk, ha már a ténybeli jellegekről és hatókörökről való vitákat lefolytattuk. Ebben a környezetben a modern (neo)liberalizmus és posztmodern sajátos és sajnálatos szellemi fordulatot hajtottak végre. A nemzeti szellemű történetírást megvádolták azzal, hogy az lenne az új ideologikus, szépítő és hárító „kurzus-történetírás”. Valójában maguk kezdtek egyre inkább a tényszerűség „felett” őrködő, újabb foglárokként viselkedni, mint akik dogmatikus módon megmondhatják, mit szabad történeti tényként előhozni és mit nem. Ezzel természetesen szellemileg is meg akarják spórolni azt, hogy az az „execeptio probat regulam” (kivétel igazolja a szabályt) elven revideálni kelljen sokszor a kommunizmus korából átvett sztereotípiákat. Ezen „örökség” újraélesztésére, leporolására, némileg felújított szakmai fegyverzettel való újbóli csatasorba állítására, heves védelmezésére különösen azután került sor, hogy a 2010-es évekre megkérdőjeleződött történeti-kulturális egyeduralmuk, és a nemzeti szellemű történetírás tartósan ki tudott törni abból a szégyensarokból, amit korábban neki szántak, a „szélsőséges, tudománytalan marginalitás” kategóriájából.

Térjünk tehát vissza kiindulópontunkhoz, az Ondrej Ficeri-féle trianoni magyar felelősség négy pontjához. Azt kell tehát megállapítanunk, hogy amikor ezekről gondolkodunk, valójában nem a valós történelem, hanem a ránk nehezedő külső szellemi nyomás a legfőbb akadálya annak, hogy történeti elődeink erényeivel és mulasztásaival igazán szembesülni tudjunk. A hagyományosan kooperálva konkuráló közép- és délkelet-európai szellemi térben az igazi siker kulcsát a másik valódi és összekötő (konnektív) megismerése adja. Masaryk és Maniu sikereit többek között az alapozta meg, hogy mindketten kiválóan tudtak magyarul, és kiválóan ismerték a magyar gondolkodásmódot. Alapvető kudarcukat az adja, hogy a magyart „főellenség ellennemzetnek” tartották, és ezen vakká tevő sztereotípiáik mentén a térség megnyitása mentén valójában saját nemzetüket is kitették a külső, erőszakos behatolásoknak. (Tegyük rögtön hozzá: a mindenkori ideológiák hagymázas, világmegváltó fejlődésnarratívái egyúttal mindig transzformált és transzponált nemzeteszméknek is tekinthetők.)

Vagyis térségünkben életfontosságú a más nézőpontok megismerése, hogy azután azokra az emberi és tudósi lelkiismeret parancsa alatt álló, valódi kritikai reakciók születhessenek. Csakis „az igazság szabaddá tesz” és az „igazságot szeretetben” szellemében született nemzeti önismeretek adhatják ugyanis az egyediség és egyéniség, érzelemmozdítás és realitás olyan egészséges elegyeit, amelyek a történelem valós megismerése és levont tanulságai alapján megvalósított helyesebb cselekvés felé segíthetnek bennünket.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa