Fosztogatás és terror

Az első világháború előtt Románia titkos szerződés alapján az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország szövetségesének számított. A Nagy Háború harmadik évében, 1916-ban azonban az antanthatalmakkal, Franciaországgal, Nagy-Britanniával és Oroszországgal kötött titkos egyezményben vállalta a román kormány, hogy támadást indít a Monarchia ellen, a háborúban nem köt különbékét, végig kitart az antant oldalán. Cserébe megkapják Bukovinát az Osztrák Császárságtól, illetve Erdélyt, Partiumot, az Alföld keleti sávját és a Bánát vidékét a Magyar Királyság területeiből.

Ennek értelmében a románok 1916 augusztusában betörtek Erdélybe, de vereséget szenvedtek, csapataik menekülésre kényszerültek, és a központi hatalmak még Bukarestet is elfoglalták a román Havasalföld jelentős részével együtt. A román kormány 1918 májusában különbékét kötött a központi hatalmakkal, amelyet a román parlament is elfogadott, csak a király nem volt hajlandó szentesíteni, így román felfogás szerint ez a különbéke nem tekinthető érvényesnek. Így érveltek az antant előtt, mikor a háborút követő békekonferencián az osztozkodásra készültek a győztesek.

Mielőtt a Károlyi-kormány aláírta volna a belgrádi fegyverszüneti egyezményt 1918 novemberében, a románok az utolsó pillanatban – a bukaresti békét megszegve – újra hadat üzentek Magyarországnak, hogy nemzetközi jogi értelemben hadviselő félként fejezzék be a háborút a győztesek oldalán, és ez adjon az erő jogán alapot területszerzési ambícióiknak. Ezzel együtt az év végén csapataik elkezdtek bevonulni Erdélybe, majd 1919 tavaszán kijutottak az Alföldre. Május elsején már a Tisza keleti partján álltak, miután a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregét odáig visszaszorították. Július második felében a Vörös Hadsereg támadást indított a túlerőben lévő román csapatok ellen, de néhány nap alatt vereséget szenvedett. Ennek következtében a kommün összeomlott, a népbiztosok elmenekültek, augusztus első napjaiban a Duna–Tisza közén a románok fogságba ejtették a vörösök több mint negyvenezer katonáját és óriási mennyiségű hadfelszerelést zsákmányoltak.

Augusztus 4-én bevonultak a védtelen Budapestre, ezzel egy időben megszállták a Duna–Tisza közét, és északon Salgótarjánig, Miskolcig jutottak, majd a következő hetekben még uralmuk alá hajtották Székesfehérvár, Veszprém és Győr környékét.

A megszállók azt hirdették, hogy a bolsevizmus alól akarják felszabadítani a magyarokat. Tény, hogy a kommunista diktatúra valóban a július végi harcok miatt múlt ki, azonban az önjelölt felszabadítók hódítóként, elnyomóként viselkedtek mindenütt, ahol megfordultak. Azokon a településeken, ahol a kommunisták a Tanácsköztársaság idején terrorizálták a lakosságot, ott valóban előfordult, hogy felszabadítóként fogadták a bevonuló román alakulatokat. De az érkezésük miatti öröm sehol nem tartott sokáig.

A románok a megszállt régiókban statáriumot hirdettek, kijárási tilalmat rendeltek el, túszokat szedtek, botozással, kivégzéssel tartották félelemben a lakosságot. Gondoltak arra is, hogy a saját katonáik elleni támadástól mindenkit elrettentsenek: „Ha pedig valaki a megszálló csapatokra lőne, abban az esetben a község ágyútűzzel pusztíttatik el” – olvasható egyik parancsukban.

A nők ellen nemi erőszakot követtek el, ilyen jellegű rémtetteik számát nem tudjuk meghatározni. A román katonák a tanyavilágban – ahol egy-egy család élt, és nem tudott ellenállást kifejteni – léptek fel a legerőszakosabban, erőfölényükkel a legbátrabban visszaélve. A fogságukba kerültekkel szemben kegyetlenül viselkedtek. Monor mellett a románok 53 magyar vörös katonát végeztek ki, miután egy katonájuk elesett az összecsapásban. Maglód határában a hadifoglyokat megtizedelték, mert szökést kíséreltek meg. Vácon a börtönből kihozott politikai foglyokat lőtték agyon éjszaka, Hódmezővásárhelyen 56 civillel végeztek. Hadifogolytáboraikban (Abony, Cegléd, Csepel, Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Örkény, Tápiósüly) embertelenül bántak a rabokkal. Rengeteg embert deportáltak a Regátba, csak a ceglédi fogolytáborból ezer embert hurcoltak kényszermunkára Bukarestbe. Miskolcon két román katona meggyilkolása miatt 167 helyi lakost ejtettek túszul, meg is botozták őket, míg a románokat megölő személyt kézre kerítették és kivégezték.

Román katonák nem csak feletteseik parancsára hajtottak végre kivégzéseket, saját szórakoztatásukra is követtek el gyilkosságokat, kínzásokat.

Mihelyt bevonultak Budapestre, Peidl Gyula miniszterelnök rövid életű szociáldemokrata kabinetjétől a következő javakat követelték: az összes hadianyagnak és a MÁV vasúti gördülőállományának a felét, több száz személy- és tehergépkocsit, az agráriumban a teljes jószágállomány és a mezőgazdasági gépek harmadát, valamint 35 ezer tehervagon gabonát és takarmányt. Természetesen a magyar kormány ezt a mennyiséget nem tudta előteremteni.

Általános jelenségnek számított, hogy a megszálló katonák kis csoportokban jártak fosztogatni a falvakba, de tisztjeik, tábornokaik is nagy összegű hadisarcot vetettek ki az uralmuk alá került községekre és városokra.

Példaként állítható, hogy általánosságban milyen károk és terror érte a lakosságot, a Pest vármegyei Tápió vidéke. Nagykáta: „Javakban a község lakossága 240 000 pengő kárt szenvedett.” Tápiószele: „Egy embert véletlenségből, 9 embert pedig (fosztogató vörös katonák) rögtönítélet folytán agyonlőttek.”

Az anyagi kár 50 ezer pengő. Tápiógyörgyén egy halott maradt a románok után. Tápiószentmártonban egy embert öltek meg a megszállók, illetve 320 ezres kárt okoztak. Tóalmáson „román megszállás alatt egy embert agyonlőttek”. Zsámbokról ezt jelentették: „A lakosság terményeit és jószágállományát 60 százalékban elrabolták.”

A rekvirált javakról több esetben nyugtát adtak a helyi bíróknak, de amikor azok bementek az adott parancsnokságra, hogy ez alapján kártérítést kérjenek, fenyegető elutasításban, botozásban, bebörtönzésben részesültek.

Mindezen események szemtanújaként a Budapestre akkreditált antant katonai misszió amerikai tagja, Bandholtz tábornok így foglalta össze naplójában a rablás mértékét és a megszállás alaposságát: „A románok a maguk részéről belekezdtek Magyarország fosztogatásába, elvittek minden gépkocsit, mozdonyt, vasúti kocsit és más gördülőeszközt, eltulajdonították és Romániába szállították az összes megtalálható fegyvert, töltényt és hadianyagot, ezt követően pedig elkezdték megtisztítani az országot a magángépkocsiktól, boltfelszerelésektől, jószágoktól, ruháktól, cukortól, széntől, sótól és tulajdonképpen mindentől, ami értékkel bír. Fosztogatásaikat azt követően folytatták és folytatják most is, hogy a Békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa felszólította őket, hogy hagyjanak fel az effajta rekvirálással. Megszállták az adminisztráció valamennyi ágazatát, az összes vasúti, távíró-, telefon- és postai rendszert, s jelenleg egész Magyarországot teljes rémuralomban és térdre kényszerített állapotban tartják.”

A Dunántúlról októberben, Budapestről és a Tiszától nyugatra fekvő alföldi részekről novemberben, a Tiszántúlról 1920 tavaszán vonultak ki a megszállók.

A trianoni Magyarország területén összesen mintegy 703 millió aranykorona kárt okozott a megszállás. Budapestre ebből 303,8 millió esett, a főváros után Jász-Nagykun-Szolnok vármegye (115,3 millió) és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye (103 millió) következett. Az egyes vármegyék anyagi, gazdasági veszteségének mértékét nagyban befolyásolta, hogy meddig tartott ott a megszállás, mennyire volt iparilag fejlett és urbánus az adott vidék. Komárom városa 19, Hódmezővásárhely 14,6, Székesfehérvár 12, Kecskemét 8, Győr 6 millió aranykorona veszteséget könyvelhetett el.

A korabeli Központi Statisztikai Hivatal munkatársainak információgyűjtő tevékenységének eredményeképpen tudjuk, hogy 647 embert gyilkoltak meg román katonák.

Fosztogatásaik hátterében ott volt a törlesztési vágy az őket ért, 1916 és 1918 közötti megszállásért. De volt egy másik oka is annak, hogy Győrig vonultak (ott konkrétan az ágyúgyár érdekelte őket, amelynek felszerelését leszerelték és elvitték). Románia gazdaságilag nagyon fejletlen balkáni országnak számított az első világháború idején.

A politikai elit Magyarország kirablásában látta meg annak lehetőségét, hogy az ország saját gazdasági-ipari modernizációs alapjait megteremtse.

A trianoni határokon túlra kerülő partiumi és erdélyi területeken ennél sokkal nagyobb pusztítást végeztek, és brutálisabb terrort gyakoroltak. Ennek az állt a hátterében, hogy e térséget a magukénak tekintették, és ehhez kellett az érintett lakosságot megfélemlítéssel hozzászoktatni vagy elűzni, mivel a párizsi békekonferencián a győztes nagyhatalmak és a románok már 1919 tavaszán eldöntötték egymás között a hatalmas magyar területek elcsatolását.

Amikor 1920 májusában a Simonyi-Semadam-kabinetnek azt kellett megfontolni, hogy aláírja-e a trianoni békediktátumot, vagy elutasítsa, nagyban befolyásolta a döntéshozókat annak félelme, hogy az antant egy újabb román megszállás engedélyezésével erőszakolja ki a magyar kormány együttműködését és a békefeltételek elfogadtatását.

A szerző történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa