Hazánk és az antant 1919-ben

A győztes antant nagyhatalmak a vesztes államok képviselőit nem hívták meg a párizsi békekonferencia ünnepélyes megnyitójára, de a részletes tárgyalásokra sem. Amerikaiak, britek, franciák, olaszok, japánok – mint győztesek – döntöttek mindenről. A velük szövetségesi viszonyban álló országok delegá­cióit meghallgatták, és próbáltak számukra kedvező döntést hozni. Ha a vesztesek rovására megszületett a megállapodás, akkor kaptak utóbbiak meghívást, hogy a nélkülük letárgyalt békefeltételeket átnyújtsák nekik, és őket kész tények elé állítva, aláírassák velük. Így tettek a bolgárokkal, magyarokkal, németekkel, osztrákokkal, törökökkel. Az új államhatárok kijelölésénél és a jóvátétel (hadisarc) megállapításánál a vesztesek jelenlétére nem volt szükség.

Elfogadott rendezőelv volt a győztesek között, hogy vitás etnikai kérdésekben a győztes hatalmak a szövetségeseik számára hoznak pozitív döntést. Diplomaták visszaemlékezéseiből tudjuk, nem(csak) a legyőzöttek elleni bosszúvágy hajtotta őket, hanem az is, hogy azon államok, amelyek az ő jóindulatukból területnyereséggel kerülnek ki a háborúból, minél erősebbek, stabilabbak legyenek.

Magyarország sorsáról 1919. január-március folyamán KárolyiMihály népköztársasága idején döntöttek a konferencia különböző területi bizottságaiban, majd ezekről május első felében mondták ki az antanthatalmak vezetői a végső szót, amikor már a tanácsköztársaság diktatórikus kommunista rezsimje irányította az országot. Azonban Károlyi Mihály és Kun Béla kormányait a győztesek nem ismerték el. (Károlyi bárkit próbált küldeni az antanthoz, szóba sem álltak az illetővel, vagy szavai süket fülekre találtak.)

Miután a Magyarországgal szomszédos csehszlovákokkal, románokkal, délszlávokkal az antant letárgyalta – nélkülünk – a mi leendő államhatárainkat, eljött az ideje, hogy a magyar kormány képvise­lőit meghívják Párizsba, eléjük tegyék és aláírassák a békeszerződést.

Párizs a magyar kommunistákkal kezdetben bizalmatlan volt, nem tudták, mit lehet Kun Béláék­kal kezdeni. Április végén a brit miniszterelnök javaslatára küldtek nekik meghívást a békekonferenciára. A meghívót a Bécsben tartózkodó antant tiszteknek kellett volna továbbítani Budapestre, de ők nem hajtották végre feletteseik utasítását. Tudták, a vörös uralom Magyarországnak csak kis területére terjed ki, kevés nyersanyagforrással és még kevesebb tartalék élelmiszerkészlettel rendelkeznek, fegyveres erejük kicsi, államosító és antiklerikális intézkedéseik, terrorakcióik miatt a társadalom többsége nem támogatja őket. A szomszédos ellenséges államok között olyan elszigetelt a tanácsköztársaság, hogy nem maradhat fenn sokáig. A megfigyelőknek igazuk lett. Kevesebb, mint öt hónap alatt összeomlott a bolsevik rendszer, és az ország még rosszabb helyzetbe került gazdasági és közélelmezési tekintetben. De ha ez nem lett volna elég, a román hadsereg augusztusban – a magyar Vörös Hadsereg szétverése és lefegyverzése után – megszállta az ország jelentős részét, és módszeresen kifosztotta.

A bolsevikok után következő szociáldemokrata Peidl-kabinetet a győztesek nem ismerték el, majd az ezt puccsal elkergető ellenforradalmi Friedrich-kormányt sem. Utóbbi már születésétől magában hordozta a bukás csíráját. Az önmagát kormányzónak tekintő Habsburg József főhercegtől nyerte a megbízatását és a legitimizmus alapján állt. Az antant pedig éppen a Habsburg-birodalmat verte szét és hozott létre a területén új államokat, vagy növelte meg a már létezők területét a Habsburg Császárság és a Magyar Királyság addigi territóriumaival. Nem engedték, hogy bárhol hatalomra kerüljön egy legitimista kormány, amely esetleg kísérletet tesz a régi Monarchia visszaállítására, amely értelemszerűen az új államok és határaiknak a megkérdőjelezését jelenti. A Friedrich-kormánynak tehát mennie kellett. Csakhogy a miniszterelnök magától nem volt hajlandó lemondani, és hónapokig a helyén maradt.

Ezt az állapotot megelégelve döntöttek úgy Párizsban, hogy GeorgeRussell Clerket – egy kipróbált brit diplomatát – küldik Budapestre, működjön közre egy olyan magyar kormány felállításában, amely megfelel az antant politikai ízlésének. Fontos kormányalakítási feltétel volt az is, hogy az új kabinet rendelkezzen minél nagyobb társadalmi támogatottsággal. Így Clerk egy úgynevezett koncentrációs kormány létrejöttét szorgalmazta, amely 1919. november 24-én alakult meg Huszár Károly miniszterelnök vezetésével. Ebben a kommunisták kivételével minden magyar párt legalább egy miniszterrel képviseltette magát. Ma úgy mondanánk: össznemzeti kormány alakult.

Az antantnak azért volt szüksége ilyen széles bázisú, stabil kormányra, mert azt akarta, hogy az a diktátumszerűen szigorú békefeltételeket a magyar társadalommal is elfogadtassa. A győztesek attól tartottak, hogy ha egy gyenge, instabil kormány írja alá a békeszerződést, akkor azt egy következő kabinet esetleg nem tartja be. Ezt kívánták elkerülni. Huszár Károly kormányát – mivel minden párt részt vett benne – elég stabilnak tekintették, hogy elismerjék és meghívják Párizsba a béke megkötésére. A december elsején érkező meghívó szövege is a béke megkötéséről és nem tárgyalásról szólt.

Látható, hogy két szakaszra osztható az antant 1919-es viszonya Magyarországhoz. Az esztendő első felében letárgyalták a győztesek egymás között hazánk megcsonkításának részleteit. Ezután, az év második felében pedig szükségük volt egy kormányra, amellyel aláíratják a békediktátumot.

De miért éppen olyan területi elképzelésekről tárgyaltak a nagyhatalmak szomszédainkkal, a cseh–szlovák, román, szerb küldöttekkel a békekonferencián, amelyek végül bekerültek a trianoni békeszerződésbe?

Az első világháború már javában tombolt, amikor a britek, franciákés oroszok titkos szerződést kötöttek a Monarchia által megtámadott Szerbiával. Ha utóbbi kitart az antant oldalán és nem köt különbékét a központi hatalmakkal, akkor megkapja az Osztrák–Magyar Monarchia (Osztrák Császárság és Magyar Királyság) területeiből Bácskát, Szerémséget, Horvátországot, Dalmáciát, Bosznia-Hercegovinát stb. Az odaígért régiók jelentős része a Magyar Királyság részét képezte. Szerbia pedig végig kitartott az antant oldalán és a legnehezebb órákban sem kötött különbékét.

Az antant 1915-ben Olaszországnak ígért területeket a Monarchia testéből, ha belép ellenünk a háborúba. Remélték, az olasz hadsereg beavatkozásának hatására a német és az osztrák–magyar katonai szövetség vereséget szenved. Nem jött be a számításuk. Ezért 1916-ban az antant Romániának ígérte Bukovinát (az Osztrák Császárság testéből) és Magyarország rovására Erdélyt, a Partiumot, a Tiszántúl egy részét és a Bánátot. Remélték, a több hadszíntéren harcoló központi hatalmak összeomlanak egy újabb, a román front megnyitásától. Ismét nem jött be a számításuk. Sőt, a központi hatalmak legyőzték a románokat. A vérszivattyú és az anyagháború 1918 őszéig folytatódott az antant és a központi hatalmak között.

A háborús évek folyamán a Monarchia cseh származású katonái tízezres nagyságrendben dezertáltak és álltak át az ellenség oldalára, hogy harcoljanak azon Habsburg-birodalom ellen, amelynek állampolgárai voltak. Cseh emigráns politikusok pedig propagandát folytattak a Monarchia szétverése és az önálló Csehszlovákia megalakulása mellett. Az antant – elismerendő az átálló cseh katonák fegyveres küzdelmét és a politikusok aknamunkáját – 1918-ban hadviselő félként fogadta el az országként addig nem létező Csehszlovákiát. Ha pedig van új állam, akkor területet is kell neki adni. A Habsburg-birodalom cseh és morva tartományai mellett a magyarországi Felvidékre is igényt tartottak a csehek – propagandájuk szerint a régi nagymorva birodalom területére –, ahol szlovákok is éltek a világháború idején.

Ha összevetjük az első világháború folyamán a Szerbiának, Olaszországnak, Romániának titkos szerződésekben odaígért régiókat és a cseh emigránsok és dezertőrök területszerző ambícióit a békekonferencia vitáival, akkor azt láthatjuk, hogy ott a korábbi szerződésekben megfogalmazott vállalásainak tettek eleget az antant nagyhatalmak vezetői. Ahhoz pedig igazán nem volt szükségük egy magyar delegáció társaságára, hogy a rovásunkra vállalt kötelezettségeiket részletes békeszerződésbe foglalják.

A trianoni békediktátum aláírásához vezető utat a fenti titkos területi ígérvények mentén kövezték ki az első világháború idején. Feltétel volt hozzá, hogy az antantnak és szövetségeseinek a háborút meg kell nyerni.

A szerző történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa