Eleven torlasz

Reménytelen – mondja a tények ismereté­ben a magát okosabbnak gondoló utókor, de abban a helyzetben nem volt más választás, a parancsot teljesíteni kellett, és a határokhoz egyre jobban közeledő, majd már a szűkebb lakóhelyet is közvetlen fenyegető ellenséggel szemben fel kellett venni a harcot.

A Bihar vármegyei Micskén született Lakatos Sándor a következő sorokban fogalmazta ezt meg édesanyjának: „(…) Édes, azért hoztak ide bennünket, hogy a Hazát őrizzük, erre esküdtünk fel, s ennek az eskünknek eleget kell tenni. (…) ha nem harcolnánk, akkor Édesék se lennének már a kedves fészkükben (…) Inkább mi itt éjjel-nappal kint a harcmezőn, minthogy Édeséket kizavarják a fészkükből.”

Lakatos tizedes a nagyváradi 25. gyalogezred I. zászlóaljának állományában vonult ki a harctérre, és Wlodzimierz városánál halt hősi halált 1944. április 12-én. A tizedes részére később a Magyar Királyi Honvédség 31. tagjaként adományozták posztumusz a Magyar Arany Vitézségi Érmet.

A helytállásra és a hősiességre számos további példát találunk az 1944-es esztendőből.

Az ugyancsak a nagyváradi 25-ösöknél szolgáló Kádas Géza szakaszvezető a májusi harcok során mutatott hihetetlen bátorságával érdemelte ki a Magyar Arany Vitézségi Érmet. Május 9-én a századából valamennyi tiszt és tiszthelyettes megsebesült, így ő vette át a század vezetését, amit szilánksebesülése ellenére is tovább vitt, és sikerült az ellen­sé­get visszavernie, majd május 16-án a 42 főre apadt századdal akkor is tovább küzdött, amikor bal lábszára robbanólövedéktől teljesen szétroncsolódott. A harcot eszméletvesztésig folytatta. Kádas szakaszvezető túlélte a világégést, de sebesült lábát később amputálni kellett. A kommunista diktatúra során nem sokköszönetben volt osztályrésze a hadi­-rokkantnak…

Szintén az 1944-es esztendőben, a Kárpátok közvetlen előterében dúló harcokban halt hősi halált a magyar rohamtüzérség megalapítója és a hajmáskéri 1. rohamtüzérosztály legendás parancsnoka, vitéz nemes barankai Barankay József százados. Barankay a Ludovika Akadémia tüzéroktató tanára volt a háború előtt, majd tüzértisztként szolgált, és már a Donnál kiemelkedő fegyvertényt hajtott végre. A német rohamtüzér tanfolyam után ő lett az 1943 szeptemberében felállított 1. rohamtüzérosztály parancsnoka. Az áprilisi mozgósítás során rohamlövegeivel ő is a galíciai frontra került, 1944 júliusának első napjaiban a senki földjén rekedt egyik Zrínyi rohamlöveget vontatta vissza néhány katonája segítségével a folyamatos orosz tűzben. A nagy értékű harceszközt élete kockáztatásával megmentő századost a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremre terjesztették föl, de a kitüntetést már nem vehette át, mert a Targowica település melletti tüzér figyelőpontját 1944. július 13-án bombatalálat érte, és két rádiósával, Fejős Dávid tizedessel és Táncos János őrvezetővel együtt hősi halált halt. Stanislau városában temették el. A Honvédelmi Minisztérium hadisírgondozói hosszas levéltári kutatás és számos terepbejárás után 2012-ben találták meg maradványait az egykori temető helyén létesített közparkban. Azonossági jegytokja alapján sikerült beazonosítani, majd az akkori honvédelmi miniszter, Hende Csaba engedélye alapján sor került a hazaszállítására. Temetésén teljes katonai díszpompát kapott, és a legnagyobb hősökhöz méltóan, koporsóját ágyútalpra helyezve kísértük utolsó útjára. Egykori rohamtüzérei közül még ketten jelentek meg szeretett parancsnokuk temetésén a Fiumei úti sírkertben. Az idős hadfiak a koszorúszalagra ezt a mindent kifejező két szót írták rá: „ISTEN HOZOTT”.

Még egy tiszti arany vitézségi érmes hőstől kellett búcsút venni 1944 nyarának folyamán. Az egyik legeredményesebb magyar vadászpilóta, vitéz Molnár László hadnagy 1943 őszétől a keleti fronton érte el első légi győzelmeit, majd rendkívüli tehetségű légi ász vált belőle. A következő év márciusában tért haza, és a híres 101. Puma vadászrepülő-osztályhoz vezényelték, ahol már a magyar légteret kellett védelmezni az egyre sűrűsödő és komoly vadász túlerőben lévő amerikai bombázókötelékektől. Molnár hadnagy számára 1944. augusztus 7-én érkezett el az utolsó óra, amikor Káld község légterében az amerikai vadászokkal vívott légi harcban halt hősi halált. A légierő első tagjaként érdemelte ki a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet a huszonöt légi győzelmet elért hős. Földi maradványait a sopronbánfalvai temetőben helyezték végső nyugalomra 1944. augusztus 14-én. Síremlékét mai napig Messerschmitt repülőgépének összehajlott légcsavarja díszíti, felhíva az arra járó figyelmét, hogy egy rendkívüli vadászpilóta nyugszik itt.

Az őszi harcok során Torda térségében majd egy hónapra sikerült feltartóztatni a szovjet túlerőt, így az 1944. szeptember 13-tól október 8-ig terjedő időszak tekinthető a Magyar Királyi Honvédség utolsó sikeres hadműveletének. A tordai csata alatt számos egyéni fegyvertény született. Négy esetben ítélték meg az Arany Vitézségi Érem tiszti változatát és egyet egy legénységi állományú katona részére. Itt esett el a fent már említett 25. gyalogezred parancsnoka is, Böszörményi Géza ezredes, aki 1944. július 30-án vette át az ezred vezetését. Mint a tordai védőkörlet parancsnoka 1944. szep­tember 19-én, délelőtt 11 órakor, erős tüzérségi előkészítés után harccsoportja élén a szigetvári 10. rohamtüzérosztály támogatásával visszafoglalta az előző nap elveszett védőállás vonalát. A támadás eredményeképp összeszorult az ellenséges hídfőállás, de azt teljesen nem tudták felszámolni. A szovjet 4. gárdahadosztály szívósságára jellemző, hogy egy háromszáz fős bekerített harccsoportjuk felszámolását követően, mintegy kétszáz elesett szovjet halottat számláltak meg a harctéren. Böszörményi ezredes a Torda melletti temetőnél, szülei sírjától alig pár száz méterre esett el egy Sztálin-orgona sortűzben, többszörös szilánksebesülés következtében. Holttestét a 25. gyaloghadosztály parancsnokának, Hollósy-Kuthy László vezérőrnagynak utasítására gépkocsin szállították Várpalotára. Erről így írt a vezérőrnagy: „Rögtön táviratoztam feleségének. Holttestét pedig sebesültszállító gépkocsin, koszorú és levél, valamint tiszti küldöncének kíséretében otthonába, Várpalotára irányítottam. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy a gépkocsi előbb érkezett meg, mint a távirat.” Halála után felterjesztették a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremre, helyette 1944. november 29-én a Magyar Érdemrend középkeresztjét kapta meg hadiszalagon, kardokkal. Post mortem soron kívüli vezérőrnagyi előléptetését javasolták 1945 februárjában. A soron kívüli vezérőrnagyi előléptetés, valamint a kitüntetési javaslat szerint „1944. szeptember 19-én Torda-észak 429. magassági ponton hősi halált halt. (…) Torda-keleti ellenséges hídfő ellen indított támadás alkalmával saját személyi törzse kíséretében mindig a harc legválságosabb pontjain jelent meg, és ott személyének bevetésével, vakmerő bátorsággal harcolt törzse élén, és több ellenséges fészket megsemmisített. Leharcolt csapatai e példa láttára a szívósan védekező ellenséget visszavetve, együtt érték el e napon a kitűzött támadási célt.”

A hadműveletek során elesett honvédek egy részét a tordai református temető hősi parcellájában helyezték végső nyugalomra.

A parcella felújítására 2004-ben a csata 60. évfordulóján került sor, azóta olvashatjuk ott Döbrentei Kornél gyönyörű sírversét: „Adassék tisztelet a honvédő katonáknak, testük eleven torlaszát állították gátnak, a ránk zúduló vörös áradat ellenében állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben; és nem haltak meg, válságos órán előjönnek, mert utóvédként előőrsei jövendőnknek.”

A szerző hadtörténész