Árulás vagy ámítás?

Bár 1849 után sokan elsősorban Görgei tábornokot okolták a szabadságharc vereségéért, az árulásvád fő forrása egyértelműen Kossuth Lajosnak a világosi fegyverletétel után harminc nappal, a Duna déli partján fekvő, török fennhatóság alatt levő Viddin (ma a bulgáriai Vidin) városban az angliai és franciaországi magyar követekhez és diplomáciai
ügynökségekhez írt levele, amely így kezdődik: „Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által… Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom. Görgeyt felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.”

A patetikus stílusban hatásosan kifejtett árulásvád futótűzként terjedt el Magyarországon, amit az is elősegített, hogy a politikai röpirat 1850-ben Pesten megjelen(hetet)t – az önkényuralmi osztrák cenzúra engedélyével! Hogy a lemondott kormányzó (és mellette főként Szemere Bertalan exminiszterelnök és Horváth Mihály volt kultuszminiszter, történetíró) Görgeit bűnbakká tevő rágalmai mily termékeny talajra hullottak, érdekes adalék Arany János 1850 elején írt Koldus-ének című költeménye, melyben a koldusbotra jutott honvéd így panaszkodik: „Mennyi drága erő, és mennyi nemes vér! / Hozzáfoghatót a történet nem ösmér. / Mi haszna! az erőt ásta benső féreg: / Büszke, szenvedélyes, versengő vezérek; / Tiszta vérünk szennyes oltáron ontatott.” Sokkal szigorúbban és igazságtalanabbul fogalmazott Vörösmarty Átok című, 1849. október 10-én – négy nappal az aradi vértanúk és Batthyány Lajos kivégzése után! – írt versében: „Görgeinek híják a silány gazembert, / Ki e hazát eladta cudarúl. / Kergesse őt az istennek haragja / A síron innen és a síron túl.”

A sors fintora, hogy Görgei éppen Vörösmarty Szózatának varázsigéjével – „Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell” – indokolta (ausztriai száműzetésében, 1862–63-ban írt Gazdátlan levelek című művében), hogy a két lengyel tábornok, Dembiński és Bem végzetes hibái következtében elvesztett augusztus 9-i, temesvári csata után miért döntött a fegyverletétel mellett.

A katasztrofális katonai helyzetben mint fővezérnek három lehetősége maradt: vagy egy reménytelen utolsó viadalt vállalni a többszörös túlerőben levő ellenséges hadseregekkel; vagy Orsova, a határ felé keresztültörni és török földre menekülni; vagy pedig letenni a fegyvert, de nem az osztrákok, hanem az oroszok előtt. Az elsőt azért vetette el, mert nem akarta több ezer bajtársa életét hasztalanul feláldozni, és meg akarta menteni a civil lakosság millióit a fosztogatástól, üldözéstől, leszámolástól, amit a harc folytatása okozott volna. Orsovát, azaz a külföldre emigrálást azért utasította el, mert az egyenlő lett volna a fizikai és egyszersmind erkölcsi pusztulással, ami szerinte rosszabb, mint elpusztulni fizikailag a hazában. Ezért nem volt más választása, mint a kényszerű, kétségbeejtő fegyverletétel.
Miért nem volt?

Legfőképpen azért nem, mert az európai nagyhatalmak – kivétel nélkül! – nem az alkotmányos szabadságért és nemzeti függetlenségért harcoló magyar nép, hanem az ellenforradalmi, abszolutista Habsburg-ház mellé álltak. Miután 1849 kora nyarán megindult a császári és a cári intervenciós hadsereg koordinált támadása a magyar honvédsereg ellen, a magára maradt magyar politikai és katonai vezetés – a hő­sies ellenállás közepette – több súlyos hibát is vétett, mégsem ez, hanem az ellenség kezdetben két és félszeres, majd elsöprő túlereje döntötte el a küzdelem végkimenetelét. A Dembiński vezette déli fősereg augusztus 9-i temesvári csatavesztése után már nem maradt remény a további sikeres ellenállásra.

Ezt maga Kossuth kormányzó is elismerte, amit egyértelműen bizonyít az Arad várában augusztus 11-én a nemzethez intézett (három miniszterével, Vukovics Sebővel, Csány Lászlóval, Horváth Mihállyal együtt aláírt) búcsúkiáltványa: „A szerencsétlen harcok után, melyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta e nemzetet, nincs többé remény , hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk…” Az augusztus 9-én Aradra megérkezett, Görgei vezette Feldunai hadsereget északról és délről egyaránt hatalmas túlerőben lévő ellenséges erők fenyegették, s a több hetes erőltetett visszavonulás közben teljesen kimerült, alig harmincezres magyar seregnek egy csatára elegendő lőszere sem volt.

A Kossuth által egy hónappal később, már török földön megfogalmazott árulásvád több szempontból sem felel meg a valóságnak. A viddini levélben azt írja, hogy lelkiismeretére hallgatva adta át a hatalmat az egyetlen még harcképes hadsereg vezérének: „Én számot vetettem lelkiismeretemmel. Ha nem teszem, s a haza elvész, örökké nyomta volna a históriában nevemet, életemben lelkemet a gondolat, hogy talán Görgey menthetett volna valamit a hazán, de a hatalomhozi ragaszkodásom miatt nem teheté. E szennyet emlékezetemen nem tűrhetém. Nekem nem kellett soha a hatalom. Kényszerítve viselém mindig. Előttem csak a haza szent képe állott. Átadtam tehát neki kívánsága szerint a hatalmat azon kijelentéssel, hogy ha valamely oly pacifikációra akarna lépni, melyben a haza tétele egyesek szubszisztenciája biztosításának feláldoztatnék, ezt árulásnak fognám tekinteni, s vele és emlékezetével Isten, világ s a nemzet előtt mint ilyennel bánni.” Nos, az önmagát fényező és mentegető Kossuth már augusztus 10-én jól tudta, hogy ha Görgei megkapja a főhatalmat, akkor le fogja tenni a fegyvert. Ugyanis az augusztus 10-i minisztertanács – amelyen Görgei is részt vett – Kossuth javaslatára úgy döntött, hogy felajánlja a magyar koronát a cári család valamelyik tagjának, ha az hajlandó biztosítani az 1848. áprilisi törvényeken alapuló alkotmányosságot. Ha viszont az orosz fél nem akar erről tárgyalni, sem Ferenc József felé közvetíteni, akkor a (megmaradt) magyar hadsereg a döntő csata után hajlandó letenni a fegyvert az oroszok előtt.

Még azon az estén – amikor még nem érkezett meg Aradra a temesvári csatavesztés híre – Kossuth négyszemközti megbeszélésre hívta magához Görgeit. A tábornok visszaemlékezése szerint a kormányzó megkérdezte tőle, mitévő lesz akkor, ha Dembiński Temesvárnál győzött Haynau ellen, és ha a két (a déli és a feldunai) egyesülő honvédsereg fővezérségét Görgei kapná meg. Ő azt válaszolta, hogy akkor teljes erővel megtámadná az osztrák hadsereget. Ha azonban igaznak bizonyul az a hír, hogy az osztrákok győztek, akkor leteszi a fegyvert az oroszok előtt. „S én főbe lövöm magamat” – kiáltotta erre Kossuth. Görgei igyekezett lebeszélni az öngyilkosságról, és felszólította a menekülésre. Utolsó találkozójukat követően, éjfélhez közel a tábornok visszatért ó-aradi főhadiszállására, ahova néhány óra múlva Kossuth megküldte Guyon tábornok hadijelentését a temesvári vereségről. Görgei joggal hihette, hogy mivel a kormányzó megjegyzés nélkül küldte át hozzá a levelet, tudomásul vette a csatavesztés esetére általa kilátásba helyezett fegyverletételt. Ezután Görgei írásban felszólította a kormányzót, hogy mondjon le, és ruházza rá a katonai és polgári teljhatalmat. Ebben támogatta őt Csány László miniszter is, aki szerint Kossuth is egyetértett azzal, hogy Dembiński és Bem temesvári veresége a szabadságharc befejezését jelenti.

Az augusztus 11-i, utolsó minisztertanácson Kossuth a miniszterek előtt kijelentette (a jelen lévő Horváth Mihály csanádi püspök, kultuszminiszter beszámolója szerint), hogy Görgeit teljhatalommal kell felruházni az oroszokkal megkezdett alkudozások folytatására, s a kormánynak nem maradt egyéb tennivalója, mint feloszlania. „Mehet, ki merre akar, ki merre menekülhet” – idézi Kossuth kétszer is hozzájuk intézett szavait Horváth, s hozzáteszi, hogy a kormányzói hatalomról lemondott és Lugosra – a török határ felé! – induló Kossuth után a miniszterek maguk is eltávoztak Arad várából, s „mindegyikük a maga meneküléséről gondoskodott, csak külföldön remélvén biztosságot a maguk számára”.

A kormányzó – és a miniszterek többsége – aláírta a még aznap délután közzétett lemondó nyilatkozatot, amely este 8 órától kezdve a polgári és katonai legfőbb kormányzási hatalmat Görgeire ruházta. Kossuth egyúttal „Isten, a nemzet és a história előtt” felelőssé tette, hogy ezen hatalmat a tábornok „szegény hazánk nemzeti státuséletének megmentésére, javára s jövőjének biztosítására fordítandja”. Görgei először 1852-ben Lipcsében, majd magyarul Budapesten 1911-ben megjelent visszaemlékezéseiben joggal mutatott rá a nyilatkozat ellentmondásosságára, sőt „szemfényvesztésére. „Nem volt elég lelkierő benne, hogy a nemzetnek (ahelyett, hogy új megmentési lehetőségek költésével ámítgassa) búcsúkiáltványában őszintén és nyíltan megmondja: nincs tovább!” – írja Kossuthról.

Mindezen túl Görgei azért sem lehetett áruló, mert a teljhatalommal felruházott tábornok haditanácsra hívta össze Aradon maradt tisztjeit, ismertette előttük a hadi helyzetet, a Rüdiger orosz tábornokhoz írt levelét, s az oroszok előtti fegyverletételt javasolta. A tanácskozás résztvevői – köztük kilenc majdani aradi vértanú tábornok – szinte egyhangúlag (!) elfogadták Görgei indítványát, s csatlakozott a döntéshez Damjanich János vezérőrnagy, Arad várparancsnoka is, továbbá három miniszter, a főrendi ház elnöke és számos országgyűlési képviselő.

A fegyverletétel tehát szinte mindenki által – s még Kossuth augusztus 11-ei álláspontja szerint is – elkerülhetetlennek tartott lépés és kollektív döntés volt.

„Ma már senki se hiszi, hogy áruló volt”, írta 1908-ban Mikszáth Kálmán az „öreg diktátorról”. De már jóval korábban, az 1870-es évek elején – neves írókból és tudósokból alakult kis körből – elindult Görgei rehabilitációjának, majd halk kultuszának évről évre szélesebb hullámgyűrűben terjedő munkája.

A kör szellemi vezére Gyulai Pál volt, mellette Arany László, Lévay József, a fiatalabbak közül Ábrányi Kornél, Kozma Andor, Mikszáth Kálmán, Péterfy Jenő, majd Herczeg Ferenc voltak ismertebb „Grál-lovagjai”. Aztán az emigrációban élő Kossuth 1883-ban közzétett egyik levelében elejtette a hazaárulás vádját a tábornokkal szemben, egy évvel később pedig kétszázhét régi honvéd nyilatkozatot nyújtott át a Visegrádon élő Görgeinek, s a kortárak nevében felmentették őt az árulás vádja alól.

Amikor 1916 májusában a Nemzeti Múzeum előcsarnokában elbúcsúztatták a 98 éves korában elhunyt tábornokot, a megrendült tömeg élén az egész magyar kormány részt vett, Tisza István gróf vezetésével. Joggal írta akkor Ravasz László, későbbi református püspök: „Görgeyt már igazolta a történelem. Alakja gondviselésszerű. Jő és a magyar dicsőség északi fénye lobban fel nyomában; jő és egyénisége több önbizalmat, hősi ambíciót ébreszt a magyarban, mint Hunyadit és Bethlent kivéve bárki.