Tonó: Én a nőkhöz és a vízipólóhoz értek

A női utánpótlás-válogatott Faragó irányításával készül (Fotó: Varga Imre)

– Ilyen alkattal akár a kosárpalánk alatt is vitézkedhetett volna.

– A kosár csak egy volt a sok sportág közül, amelyhez csábítottak. Százas sprinternek is megálltam a helyemet, és kézilabdában mint úttörő-válogatott Budapest-bajnokságot nyert csapat tagja voltam. Két testnevelő tanárom közül Faludi Mihály, a kézilabda, Patyi György, a kiváló utánpótlás-nevelő a vízilabda megszállottja volt. Végül kiderült, én a vízben vagyok a legtehetségesebb, így aztán második otthonom lett az uszoda. Először a BVSC, majd a Vasas következett. Tizenhárom és fél évesen kezdetem pólózni, és tizenöt éppen csak elmúltam, amikor bemutatkozhattam az ob I.-ben.

– Pályafutása során védjegyévé váltak a távoli, nyolc-tíz méterről leadott bombaerős lövések, amelyek nagy százalékban góllal végződtek. Ma már ritkábban láthatunk ilyen kísérleteket.

– Szakkommentátorként én is gyakran rácsodálkozom arra, miért van az, hogyha egy játékos hat-hét méterre van a kaputól, nem azon töri a fejét, hogyan tudná azt eltalálni, belőni a labdát, hanem miként lehetne azt centerbe bepasszolni, és egy kiállítást kiharcolni. Márpedig ez azt jelenti, hogy átadja a lehetőségét a bíró és a szerencse kezébe, ahelyett hogy saját maga oldaná meg a helyzetet.

– A magyar vízilabda krónikája igazi sikertörténet. Minden korszakának megvolt az a nagy gárdája, amely szállította az aranyérmeket, trófeákat a világversenyekről. Ön is egy ilyen legendás csapat oszlopos tagja volt, azé, amely Montrealban olimpiát nyert. Mi kell ahhoz, hogy egy válogatott ilyen eredményeket érjen el?

– A recept tulajdonképpen egyszerű. Az kell hozzá, hogy egy időben szülessen néhány olyan klasszis, aki aztán csapattagként is kiválóan funkcionál, és egyszerűen tudja, hogyan kell nyerni. Ez a győzelem titka. Márpedig ez időről időre előfordult és elő is fog fordulni a nagy tradícióval rendelkező magyar vízilabdában.

– Azt, hogy mennyire sikersport ez nálunk, mi sem mutatja jobban, mint hogy szép számmal botlunk olimpiai bajnokokba az uszodákban.

– Így van. Annál is inkább, mert a magyar valóság okán az egykori klasszisok és mai sztárok mellett minden vizessportoló csakis ugyanabba a két uszodában járhat. Ez egyben előny is, elvégre a kezdők is elleshetik a nagy bajnokok fortélyait. Vagyis így fordul a szegénység lehetőséggé.

– Mostanában egy-két fájdalmas kudarc érte a magyar vízilabdasportot, s ezt a szurkolók csendes döbbenettel fogadták. Fel lehet bukkanni a mélyből?

– Úgy gondolom, mindig van egyfajta aggodalom bennünk, amely abból fakad, hogy túl magasra állítottuk a mércét. A magyar vízilabdában csak az első hely számít, a másodikat már kudarcként éli meg a közvélemény. Ezért aztán amikor nem jön a várt eredmény – lásd például a világbajnokság –, hajlamosak vagyunk rögtön sopánkodni. Én nem gondolom, hogy olyan helyzet alakult volna ki, amelynek nyomán most már mindig lejjebb és lejjebb kerülünk. Ez egy szerencsétlen év volt, amelyen túl kell lépnünk. Meggyőződésem, hogy a férfi vízilabda-válogatott éremesélyes az olim­pián, a női csapat pedig kijut Rióba, és ott képes lesz arra, hogy a négy közé kerüljön.

– Hosszú edzői múlt van a háta mögött. Sok év Olaszországban, majd hazai csapatokat irányított. A számtalan feladat között talán a legérdekesebb az az öt esztendő volt, amelyet a női válogatott irányításával töltött. Kell valamilyen speciális módszer, különös hozzáállás a női csapatok edzésének irányításához?

– Amikor ezt a munkát elvállaltam, sokan azt mondták, nagyon adekvát foglalkozás mellett döntöttem, mivel két dologhoz értek igazán: a nőkhöz és a vízilabdához. A női sportolókkal való foglalkozásnak megvannak az előnyei és a hátrányai is. Jó dolog, hogy a lányok végtelenül racionálisak, és ha valamiben megtalálják a rációt, nem okoskodnak, mint a férfiak, hanem megcsinálják. Roppant szimpatikus tulajdonságuk, hogy hisznek abban, amiről az agyuk meggyőzi őket, ugyanakkor végtelenül szorgalmasak. A nehézség az, hogy meg kell tanítani őket férfiasan vízilabdázni. Arra, hogy ne könnyed hancúrozásnak vegyék a meccset, és betartsák a taktikát. Külön fejezet a koncentráció kérdése. Sokszor láttam például, hogy a játékosom szeme, miközben felé szállt a labda, a nézőtéren pásztázott, és azt figyelte, ki kivel ül egy sorban, ki kivel beszélget. A női játékosoknak a győzelmet kell megtanítani, mert sokszor a meccseket nem az dönti el, hogy melyik csapat jobb a másiknál, hanem az, hogy az egyik elront valamit, és ezt a másik kihasználja.

– Lesz ismét alkalma a győzelem tudományát beletáplálni a hölgyek tudtába, hiszen szeptembertől a női utánpótlás-válogatottak szövetségi kapitánya lett.

– Igazából a felnőttválogatott kapcsán kerestek meg, hogy tudnék-e segíteni. Ezt az ajánlatot elhárítottam, de jeleztem, átvenném a munka utánpótlással kapcsolatos részét. Annál is inkább, mert gyerekeimtől – akik mind vízilabdáznak – inspirációt kaptam az ilyen típusú munkához. Van feladat bőven. Mindenekelőtt olyan követelményrendszert szeretnék kialakítani, amelyet a játékosoknak teljesíteniük kell, ha válogatottak akarnak lenni.

– Ha már az utánpótlásnál tartunk, úgy tudom, Csapó Gáborral közösen pólósulit működtet. Gondolom, akad néhány tehetséges gyerek.

– Mindig vannak jó képességűek, a jelentkezők számát figyelembe véve mintegy tíz százalék az arányuk. Egyébként a lányoknál nem feltétlenül az a fontos, hogy roppant tehetségesek legyenek. Mi mindenkivel szívesen foglalkozunk, mert, ellentétben az úszással vagy a vízi akrobatikával, amelyet kilencvennyolc százalékos tehetséggel sem érdemes csinálni, mert nem jönnek az eredmények, nálunk egy hatvan-hetven százalékosan tehetséges lány akár válogatottságig viheti.

– Így, hogy új munkába kezd, nyilván tele van tervekkel, ezért korai lenne mérleget vonni. Mégis, elégedett eddigi pályafutásával?

– Egyértelműen igen. Én az élet napfényes oldalán álltam, jártam. Meg tudtam valósítani önmagamat, mégpedig a vízilabdán keresztül, amely számomra önkifejezés, és amelyet megpróbáltam a művészet szintjére emelni. És hogy jól csináltam, azt az bizonyítja, hogy emlékeznek rám. És ez roppant megtisztelő. Szeretettel vagyok körülvéve. Magyarország szeret engem, és én szeretem Magyarországot. Ez nagyszerű érzés. Egyébként adok egy névjegyet. Nézze meg a foglalkozásomat, mert igazi hiányszakma.

– Köszönöm. Látom, az áll rajta: Faragó Tamás, ember.

Pályakép

Született: 1952. augusztus 5., Budapest. Eredményei: olimpiai bajnok (1976), olimpiai 2. helyezett (1972), olimpiai 3. helyezett (1980), világbajnok (1973), kétszeres világbajnoki 2. helyezett (1975, 1978), kétszeres Európa-bajnok (1974, 1977), Európa-bajnoki 2. helyezett (1970), kilencszeres magyar bajnok (1975, 1976, 1977, 1979, 1980, 1981, 1982, 1983, 1984), négyszeres Magyar Kupa-győztes (1971, 1981, 1983, 1984), Olasz Kupa-győztes (1988), kétszeres BEK-győztes (1979, 1984), KEK-győztes (1988). Díjai, elismerései: Az év magyar vízilabdázója (1975, 1976), Kiváló nevelő munkáért (1995), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2001), Mesteredző (2003), Az év magyar szövetségi kapitánya (2005), Budapest díszpolgára (2014) [5].