Sport
Sikerfüggő volt, és máig az maradt
Ritmikus gimnasztika. Fráter Viktória, a művészi torna százszoros bajnoka visszavonulása után sem szakadt el a sportágától
Mit csináljon az a szülő, akinek leánygyermeke annyira mozgékony, hogy a sajtkukac is amolyan invalidusnak számít mellette? Természetesen sportágat keres neki, lehetőleg olyat, amely kellően kifárasztja, és amely nem utolsósorban lánynak való. Nos, így csöppent a kis Fráter Viktória ötévesen a művészi torna világába.
– Miért ezt a sportágat választotta?
– Edzőm tanácsára kezdtem el ritmikus sportgimnasztikázni, és tizennyolc évig a a VIII. kerületi Losonci téri iskola tornaterme lett a második otthonom. Itt székelt ugyanis az OSC szakosztálya, amelyet egy kiváló edzőpáros, Molnár Anna ás Fritsch Zsuzsa vezetett. Az, hogy odajárhattam, édesanyám áldozatvállalásának köszönhető, ő volt az, aki töretlen elszántsággal vitt nap mint nap kelenföldi otthonunkból edzésre.
– Mikor érezte meg először a győzelem ízét?
– Szerencsére korán. A csapattal már hétéves koromban nyertem kisebb versenyeket, de kilencévesen már egyéniben is sikerült magyar bajnokságot nyernem. Az volt az a pillanat, amikor maximalista lettem, ezután számomra csakis a győzelem jelentett megnyugvást, elégedettséget.
– Azt mondják, légies, de nehéz sport. Így van?
– Van benne valami. Én úgy mondanám, az önkifejezés egyik látványos formája. Összhangban lenni a zenével, a szerekkel, megtalálni a harmóniát nem egyszerű dolog. De aki műveli, az tudja igazán, milyen roppant kemény sportág is ez. Hiszen ahhoz, hogy minden jól sikerüljön, rengeteg edzésre, kínlódásra és lemondásra van szükség. Nekem 47,5 kiló volt a versenysúlyom. Emlékszem, hányszor, de hányszor kellett drasztikusan fogyasztanom ahhoz, hogy végre elkezdhessem az edzést, mert egy vasárnapi ebéd után felszaladt rám fél kiló…
– Szépség és harmónia. Akkoriban egy-egy versenyen rengeteg férfi ült a nézőtéren, remek program volt annyi szép lányt szemügyre venni.
– Valóban nagy sikerünk volt. Emlékszem, az edzéseinkre is eljártak a sportoló srácok, főleg a vívók, öttusázók voltak lelkes rajongóink.
– A sok munkának meglett a gyümölcse, egyre-másra jöttek az eredmények.
– Valóban, hiszen itthon javarészt mindent megnyertem. Pedig kemény volt a konkurencia, erős volt akkoriban a hazai mezőny. Ismert a jégmamák fanatizmusa, de a ritmikus gimnasztikában gyerekük miatt érdekelt szülők sem maradtak el mögöttük. Nyolc évet töltöttem 1992 és 2000 között a felnőttmezőnyben. Nekem az elején nem volt jó sajtóm, talán azért, mert ha kérdeztek, keményen, egyenesen megmondtam a véleményemet mindenről. Érdekes, hogy a pályafutásom végére ez megváltozott, és a mai napig kiváló kapcsolatot ápolok az érintett újságírókkal.
– Úgy tartják, ezt a sportágat kislányként kezdik, és kisasszonyként fejezik be a versenyzők…
– Ez akkoriban hatványozottan igaz volt, elvégre 19-20 évesen már idős versenyezőnek számított mindenki. Engem 23 évesen egyszerűen csak matuzsálemnek tituláltak itthon, annak ellenére, hogy háromszor is olimpiai kvótát szereztem. Emlékszem, Sydney előtt szinte megszállottként edzettem. Üres volt a Sportcsarnok, én voltam egyedül ott a szőnyegen, és amire az edzőm odaért, már egy órája kínoztam magamat, „öregen”, 43 kilósan életem legjobb formájában voltam.
– A sikerekkel anyagi megbecsülés is járt?
– Nem mondhatnám. Pályafutásom alatt összesen 1,2 millió forintot kaptam, amiből egy Opel Corsát vásároltam részletre. Azt, hogy mennyire nem dúskáltunk a pénzben, jól jellemzi az olimpiára való kiutazásom. Kétezerben Sydney-re négy versenydresszt kaptam a szövetségtől, ám flitterre már nem futotta a költségvetésből. Így aztán magam vásároltam meg a csillogó kiegészítőket, amelyeket aztán a repülőúton varrtam fel a ruháimra. Volt ennek jó oldala is, így legalább nem volt időm félni a levegőben. Mondták is a többiek, visszafelé majd a leszedéssel üssem agyon az időt.
– Hogyan látja a sportág mai helyzetét?
– Amikor én kezdtem versenyezni, még a bolgár iskola dívott, majd jött az orosz felkészülési módszer. Való igaz, ma ők adják a sportág élversenyzőinek színe-javát. Mi nehezen tudunk labdába rúgni. Megváltozott a világ, ez a sport sok türelmet, rengeteg pénzt és áldozatot követel a szülőtől és nagy kitartást a gyerektől.
– Nem a sportágtól, a professzionális versenyzéstől köszönt el.
– Sportmenedzserként, versenyszervezőként folytattam, 2004-ben az OSC Ritmikus Gimnasztika Egyesület elnökévé választottak, a hét öt napján edzéseket is tartok. Mi a klubban arra törekszünk, hogy a gyerek örömmel, felszabadultan végezzék a feladatokat, és az elvárások ne nyomják el teljesítményüket. Havonta egyszer, szombat–vasárnap Nógrádsápra járok edzést tartani. Szüleimnek ott van hétvégi háza, és párommal mi is megszerettük ezt a csodálatos falut. Olyannyira, hogy ott volt az esküvőnk is, így amikor a polgármester felkért, tartsak edzéseket a helybéli lányoknak, nem tudtam nemet mondani. Férjem segítségével a női sportruhagyártásba is belefogtam. Büszke vagyok arra, hogy hamarosan olyan modellt is gyártunk majd, amelyet én magam terveztem. Boldog családban élek, két gyerekünk bőven ad elfoglaltságot.
– Úgy tűnik, most is olyan örökmozgó, mint kislánykorában.
– Valóban nem vagyok egy helyben ülő típus. Most éppen egy újabb Viktória-kupa szervezését végzem, volt már ilyen rendezvényünk, óriási sikerrel. Fő attrakcióként az Old Girls kategóriában a régmúlt nagy versenyzői mellett az 1989-es szalagcsapatunkat akarom összehozni, remélem, sikerül.
– Nem érzi úgy, hogy elaprózza magát?
– Valóban, sokan mondták, hogy túl sokat vállalok. De mit tegyek, én így érzem jól magam a bőrömben. Azt hiszem, még mindig sikerre vágyom, ez hajt legbelül.
Pályakép
Fráter Viktória. Született: 1977. augusztus 30. Háromszoros olimpikon. Világ- és Európa-bajnoki 7. helyezett. Több mint százszoros magyar bajnok. Nyolcszor választották sportágában az év sportolójának. 2004-től az OSC Ritmikus Gimnasztika Egyesület elnöke és edzője.