Sport
Sallay András még ma is a sportból él
Jégtánc. Az olimpiai ezüstérmest a nyolcvanas években kitiltották Romániából, ami fájt neki, mert Erdélyben vannak a gyökerei

– Regőczy Krisztina azt mondta, hogy részéről gyerekszerelem volt első látásra, amikor megpillantotta Sallay Andrást. És az ön részéről?
– Abszolút, ugyanígy éreztem én is.
– Hogyan lettek egy pár?
– Ugyanaz volt az edzőnk, és nyúzták a szülők őt, hogy csúnyán mondva, rakjon össze minket. Még a napra is emlékszem, ezerkilencszázhatvanhét február tizenhetedike volt, amikor kijelentette: partnercsere, a Bandika a Krisztikével alkot egy párt. Már a kezdetektől zökkenőmentesen korcsolyáztunk együtt. Összeillettünk, jó volt az összhang közöttünk, nagyon éreztük egymás ritmusát. Persze a jégtáncban szinte együtt kell lélegezni is.
– Flört a testtel?
– Valami olyasmi. Már az első évben megnyertük az ifjúsági bajnokságot itthon. Aztán jött az első külföldi versenyünk, Karl-Marx-Stadtban is jól szerepeltünk. A hetvennégyes vb-n még mindenki sima jégtánccal rukkolt elő, mi voltunk az elsők, akik karaktertáncot mutattunk be. Bár csak hatodikok lettünk, de óriási sikert arattunk. Ennek híre ment, és el is nevezték Regőczy-stílusnak.
– Miért nem Regőczy–Sallay-stílusnak?
– Mindig a nő dominál a táncban, azért.
– Miben volt ez más, mint a korábbi?
– Attraktívabb, pörgősebb, látványosabb. A stílus megalkotásában hatalmas segítségünkre volt Nagy Zoltán, az operaház szólótáncosa, valamint az angol edzőnk, Betty Callaway.
– Abban az időben gyanúsnak tűnt, ha valaki angol edzővel készült.
– Az egyik igen fontos állami vezető meg is kérdezte: „Maguk miért járnak Angliába, ott tisztább a levegő és jobban csúszik a jég?” Pedig nem volt semmi stikli vagy bűnös dolog emögött. Zseniális edző volt, és rengeteget köszönhettünk neki.
– Ki fizette őt, gondolom, nem az állam?
– Nem, természetesen nem. Úgy tartotta a pártvezetés, hogy a jégtánc úri sport, fizessék a szülők. Szerencsére tehetősebbek voltak a szüleink, de Betty nem kért hatalmas összeget. Imádta, amit csinál. Persze, ahogy tudtuk, mindig adtunk neki egy kis pluszpénzt vagy olykor herendi porcelánt. Aztán hetvennyolctól már kaptunk komolyabb állami támogatást.
– Az egypártrendszerben minden sportolónak volt civil állása is, ön mivel foglalkozott papíron?
– Már gyerekkoromtól rettenetesen szerettem a régiségeket, és nekem nem fals állásom volt. Hetvenháromtól a bizományinál dolgoztam becsüsként, főleg antik bútorokkal foglalkoztam, és imádtam. Mellette élveztük a jégtáncot, sokat utazhattunk.
– A csencselés elfogadott és engedett tevékenység volt a sportolóknak a szocializmusban. Mik voltak a slágercuccok?
– Nem tudom, mi nem csináltuk. Élveztük a jégtáncot, és nem voltunk a seftelésre rászorulva. Butaság lett volna ezen megbukni. Érdekes módon mégis kirúgtak egyszer az egyik NDK-jégcsarnokból, Romániából pedig kitiltottak.
– Mit követett el?
– A németeknél NSZK-rendszámos autóval álltunk meg a pályánál, és emiatt zavart el onnan az igazgató, és kijelentette, többet náluk nem készülhetünk. Kriszta anyukájának svéd férje volt, övé volt a kocsi. A romániai eset komolyabb volt. Nyolcvankettő nyarán Nagyváradra kellett mennem, és eljött velem egy amerikai barátom is. Amatőr fotós, és kattintgatott is bátran, mintha szabad levegőjű országban lenne. Lekapta a lovas kordét, a piacon áruló anyókát, amolyan művészi képeket csinált. Az ottani szegénység és nincstelenség még számunkra is megdöbbentő volt, hát még egy amerikainak. Az elhárítás azért tökéletesen működött. A határnál már vártak bennünket, elvették az útlevelet, a gépet és a filmet. Négy órán át ültettek minket szó nélkül, majd közölték: ki vagyunk tiltva az országból.
– Mivel indokolták?
– Azzal, hogy Románia negatív hírét akartuk terjeszteni. Semmilyen hivatalos papírt nem kaptunk a kiutasításról, de mégis izgatott a dolog. Dolgozott egy barátom a kolozsvári konzulátuson, és megkértem, járjon utána az ügynek. Végül ő is megerősítette, hogy valóban kitiltottak az országból. És ez zavart, mert a gyökereim mélyen visszanyúlnak Erdélybe, így nem járhattam vissza. Csak a nyolcvankilences forradalom után mehettem újra a szomszédokhoz.
– A politika nem szólt bele a karrierjükbe?
– Szerencsére nem, bár az eredményeinket magukénak érezték az ország vezetői, pedig sok közük nem volt hozzá.
– A magyar jégtánc legnagyobb eredményét érték el nyolcvanban az olimpián, Lake Placidben. Az ezüstérmet mégis kudarcnak tekintették.
– A mi sportágunkban nem voltak előírt elemek, így nem lehet összehasonlítani a körtét az almával. Tehát minden előadás más és más. Az általános megállapítás az volt, hogy a magyaroktól ellopták az aranyat. Én úgy éreztem, és Kriszta is, hogy életünk legjobb kűrjét futottuk. Amúgy az utána következő vb-n nem voltunk olyan jók, mint Lake Placidben, mégis győztünk. Nagy dolog volt az is, és valamelyest kárpótolt az olimpiai ezüstért.
– Mennyi jutalmat kaptak ezért az eredményért?
– Talán hetven-nyolcvanezer forintot, de ez egyikőnket sem érdekelte.
– A maiak miért nem tudnak még a közelükbe sem kerülni?
– Nagy a belterjesség, az itthoni dagonya már minket sem segített, és gondolom, a maiaknak is ugyanazzal kell megküzdeniük. Remélem, a szövetség új elgondolásai és támogatási rendszere sikeressé teszi a sportágat.
– Nem akart ezen edzőként segíteni?
– Kedvtelésből tanítottam Franciaországban, de a visszavonulásom után itthon nem vállaltam munkát.
– Mihez kezdett a pályafutását követően?
– Krisztivel leszerződtünk a IMG menedzsercéghez, az amerikai Ice Follies & Holiday on Ice jégrevű tagjai lettünk. Nyolcvannégyben hagytuk abba korcsolyázást.
– Nem ez a cég akarta a kilencvenes években megvenni a Fradit?
– De, az angol divíziója. Nyakig benne voltam abban az üzletben. Sokan nem akarták, hogy megvalósuljon, és egy pillanatig sem bánom, hogy így alakult. Pedig fradista vagyok, például a Bilbao elleni hatvanötös csapatot ma is fel tudom mondani. Igaz, a maiakat már nem követem.
– Miből él ma?
– Maradtam az IMG-nél, én vagyok a vállalat műkorcsolya-felelőse, a reklámügyek, a tv-közvetítések, a VIP-vendéglátás főkoordinátora. Járom a világot, többet utaztam már, mint Magellán. Úgy cirka háromezer-ötszázszor ültem repülőn.
– A család hogy viseli?
– Azért, amennyit tudok, a feleségemmel és a két lányommal vagyok.
– Korcsolyáznak?
– Tudnak, de a nejem nem engedte őket versenyszerűen jégtáncolni. Pedig hát, ebből a sportágból élünk a mai napig, de elfogadtam az érveit.
– Miért nem Regőczy Krisztina lett a felesége, hiszen, ahogy mondta, annyira összeillettek?
– Bár több időt töltöttünk együtt, mint egy férj meg egy feleség, ez így volt jó, ahogyan volt. A jégrevűs korszakban Kriszta Amerikában képzelte el a jövőjét, én meg folyton hazajöttem, talán ezért sem lett házasság a dologból. Ha újra kezdhetném, ugyanígy csinálnám.
Pályakép
Sallay András (Budapest, 1953. december 15.) magyar jégtáncos, a legendás Regőczy–Sallay-kettős tagja. 1961-ben kezdett versenyszerűen korcsolyázni a Budapesti Petőfi SE-ben. Eredményei: kilencszeres magyar bajnokok. Az 1976-os innsbrucki olimpián az ötödik helyen végeztek. Az 1977-es helsinki Európa-bajnokságon ezüstérmesek lettek. Az 1978-as ottawai világbajnokságon és a strasbourgi Eb-n harmadikok. Az 1979-es bécsi vb-n másodikok, a zágrábi Eb-n bronzérmesek. Az 1980-as Lake Placid-i olimpián és a göteborgi Eb-n ezüstérmesek lettek, Dortmundban világbajnokok.