Lejtmenetben se legyen a szakadék a végállomás!

- A közelmúltban olvastam a Sport Illust­rated írását arról, hogy a hatalmas pénzt kereső világsztárok jelentős része megdöbbentő módon, pár évvel a sportkarrierje végeztével teljesen eladósodik. Az NBA-kosarasok 78 százaléka öt évvel, az NFL-focisták 60 százaléka két évvel a búcsú után adóssággal küzd. Sommásan, tönkremegy az életük. Mi ennek az oka?

- Senki nem születik élsportolónak. Nyilván, amikor azzá lesz valaki, akkor az úgy keretezi az életét, amihez tud igazodni, amiben jól elboldogul, de amikor ebből kiesik, s ilyen vagy olyan okból véget ér a pályafutása, akkor azok a minták segítenének, ahhoz az előzetes tudáshoz kellene nyúlnia, amit jó esetben a család nyújtott. Akár abban a tekintetben, hogy hogyan bánjunk a pénzzel. Ha nincs ilyen minta, vagy nem tudjuk felszínre hozni, az nehézségeket okoz… Hogy kicsit felfejtsük ezt: a kamaszkor az a jelentős életszakasz, amikor az egyén személyiségfejlődésével a pszichoszociális és pszichoszexuális érése is végbemegy, sokan ilyenkor hagyják abba a komoly versenyzést, mert elkezdik megkérdőjelezni a korábban evidenciának tekintett dolgokat, és saját preferenciáik mentén akarják élni az életüket. Felcsillan a szerelem, a szórakozás és még sok egyéb. Aki megküzd a sportért, az marad. Megtanul a feladatra koncentrálni és elfogadóvá válni a segítőkkel, az edzőkkel, a menedzserrel – vagyis a jelentős tekintélyfigurákkal szemben. Az élsportolói léthez nagyon különleges tudásra, skillekre van szükség. Ezen túl persze valóban fontos, hogy lehetőleg ne vonják el a figyelmét a mindennapi gondok.

- Nem teszi ez a mentalitás védtelenné és kiszolgáltatottá az élsportolót? Hiszen ha mindent megoldanak helyette a körülötte lévők, ha semmi más teendője nincs, mint a lehető legjobb fizikai és mentális állapotban a sportpályán küzdeni, azzal beszűkül a világ.

- Azért sok olyat is látunk, aki már profi versenyzőként több lábon áll, éli az életét, boldogul. Az a regresszió szerintem nagyon speciális helyzet, amikor valaki számára tényleg csak a sportolói identitás létezik, és semmi más. Ez valóban elszigeteli őt a világtól, és a jövőt illetően, lássuk be, nem működőképes. Ha véget ér az ilyen sportkar­rier, az az illető önértékelésének egészét képes megingatni. Az élsportolói létnek ugyanis egyrészt feltétele, hogy elfogadja a tekintélyszerepeket, az utasításokat, másrészt a későbbiekben valós nehézséget jelenthet az autonómia kimunkálása. A sportkarrier végén, kilépve a civil életbe, szükség van arra az önállóságra, amit az élsportolói pályafutás során nehezebb lehet kialakítani.

- Elkerülhető ez a csapda? Mivel lehetne segíteni az élsportolót abban, hogy ne érje felkészületlenül pályafutásának a vége?

- Ez kulcskérdés: edukációval. Minden váltás nehéz. És ha a teljes lényemet az élsportolói tudat határozza meg, akkor még nehezebb. Ami megszűnik, azt a veszteséget el kell gyászolni. Az új szerepet pedig ki kell művelni. Nagyon fontos kérdés, és ezt érdemes az útkereséskor tisztázni, hogy mit ad az élsportolói lét. Vagyis, miért csináljuk? Mi végre a rengeteg munka, az áldozat? Ha megvan a felelet, azzal már el lehet indulni. Ez az, ami segít választ találni arra, mit szeretnénk, miben lehetnénk még jók, mi adna örömet a sport után. Nyilván más a gyászmunka, ha valaki sérülés miatt kell hogy búcsút mondjon az élsportnak, és belekényszerül – vagy tervezett módon zárja le a karrierjét. De az elengedés és a feldolgozás nem megspórolható. Még akkor sem, ha már tudom, mihez fogok kezdeni. Amíg nem munkálok ki valamit, addig csak az űr van. És ezért nagyon fontos, hogy már akkor, amikor élsportoló valaki, legalább a magok legyenek elültetve. Hogy legyen minek kibújnia a földből, ha itt az ideje.

- Vannak jó és rossz példák hazai sportolók körében is. Sokan nagyobb törés nélkül beilleszkednek a civil életbe. Ugyanakkor elszomorító egykori kiválóságaink egyikét-másikát kitérdelt mackónadrágban, elszegényedettnek és dicsfény nélkül látni a kisboltban. Ők mit rontottak el?

- Nem tudom, hogy elrontottak-e. Valaki tudás, felkészültség, érzelmi teherbíró képesség hiányában belekerülhet olyan élethelyzetbe, amiről nem tehet. Ezért nem bírálható vagy hibáztatható. Az, hogy erre mit lép, az múlik rajta. Többek között. Mert itt megjelenik a támogató környezet vagy annak hiánya; a társas támasz-, a mikrokörnyezet felelőssége. Az, hogy az egykori élsportolók ne izolálódjanak, fontos és sok mindenen múlik. Ráadásul munkaigényes. Kapcsolatokban létezünk, ezek működése, dinamikája nagyon meghatározó abban, hogy mit tudunk kezdeni az életünkkel.

- Semmi nem tart örökké, az élsportolói karrier sem. Mi a kulcsmomentum? Miért olyan nehéz lejönni a hegyről?

- A hegymászás jó szimbólum, óriási erőfeszítés és munka felérni a csúcsra. De nem lehet ott maradni, ez illúzió. A kérdés az, hogy hogyan jövünk le. Nagyon nem mindegy, hogy képletesen lezuhanunk, elveszítjük a saját életünk, sorsunk fölött a kontrollt, vagy szépen lemenetelünk. Akkor lesz jó lejönni, ha körvonalazódik már egy másik hegy. Nem lehet remeteként elvonulni, és a hasonlatnál maradva, a síkon elbújni – illetve lehet, ha valaki erre vágyik. A civil karrier felépítésében igenis jól jönnek a sportban elsajátított készségek, a kitartás, az elhivatottság, az együttműködési hajlandóság, a motiváltság. Az élsportolót a kihívások éltetik. Aki talál olyan területet, amelyhez ugyancsak van tehetsége, bármilyen nehéznek is érzi az abban való kibontakozást, nézzen erre megoldandó feladatként. Ez végtére is önazonos szerep lesz a számára, és ebben biztosan jól is fogja érezni magát. A tapasztalatom az, hogy valami újnak, jónak az építgetése, az ebben való megfelelni vágyás képes betölteni az űrt, amit a sportkarrier vége jelent.

- Van, aki nem talál ilyesmit. Nem tudom, mennyire ismeri a közelmúltban elhunyt finn síugró, Matty Nykanen történetét: négy olimpiai aranyat nyert, huszonöt évesen örökre abbahagyta a versenyzést,
a világ egyik legbátrabb férfija saját magát nem tudta megmenteni. Ötször vált, nőkkel erőszakoskodott, ivott, börtönben írt önéletrajzi könyvet. Őt kinek kellett volna megmentenie?

- Egy ideális világban mindenkinek magát kellene megmentenie, de óvakodnék konkrét személyekről nyilatkozni, főleg, hogy csak hipotézisekre alapozhatnék. Mindenesetre a nagyfokú kilengések azt mutatják, hogy amíg sportolt, annak volt olyan megtartó ereje, az tudott olyan szabályrendszert kívülről adni, ami nagy valószínűséggel belülről, belső kontrollként neki nem volt meg. Hogy ez miért nem lett kimunkálva, ahhoz a gyerekkorát kellene ismerjük. Nem tudhatjuk, mi történt ott a korai kötődésben a családjában, s hogy ez a fiú miből lett sportoló. Olyan nincs, hogy valaki eredendően rossz vagy anti­szo­ciá­lis
lenne. De sajnos ő már ezekre a kérdésekre nem tud felelni. Azt azért érdemes kiemelni
az ő szomorú története kapcsán is, hogy mindig lehet és érdemes segítséget kérni.