Igazi kincs egy sikeres menedzser

De mi van a reflektorfény után? (239.)
Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.
Kapros Anikó nem szakadt el a sportágtól, tenisziskola nyitását tervezi (Fotó: Kövesdi Andrea)
– Úgy hallottam, ugyancsak egzotikus helyen ütött először a labdába.

– Igen. A szüleim artisták voltak, és kétéves koromban a Bahamákon egy nagy revüműsorba kaptak szerződést a neves menedzsertől, Tibor Rudastól, aki Pavarottit is képviselte. Édesapám, amikor csak ideje engedte, eljárt teniszezni, én meg gyakran elkísértem. Így szerettem bele ebbe a gyönyörű sportágba.

– Mikor, miért jöttek haza?

– Miután a produkció kifutott, tízéves koromban, 1983-ban úgy döntöttek a szüleim, akiknek amúgy is nagy honvágyuk volt, hogy elég a világjárásból, végleg hazatérünk. Itthon sem hagytam abba a teniszt, először a Honvédban Hegedűs József, közismert nevén Dodi bácsi irányította az edzéseimet, majd tizenhárom éves koromban elkezdtünk apuval külön dolgozni. Vagyis ő lett az edzőm és a menedzserem.

– Ezek szerint amolyan családi vállalkozást hoztak létre. Ez persze érthető is, hiszen ebben a sportágban nemcsak tehetség és szorgalom, hanem sok pénz is kell ahhoz, hogy valaki előrejusson.

– Így van. Gondolja csak végig, hogy csak az milyen költséggel jár, ha valaki külön edzőt fogad. És akkor még hol vannak a nevezési díjak, az utazási és szállásköltségek? Úgy szoktam mondani, a versenytenisz egy feneketlen kút, amelybe a szülők csak dobálják a pénzt, és nagyon kétséges, hogy mennyi lesz majd abban a vödörben, amelyet felhúznak.

– Meglehet, ön a szerencsés kevesek közé tartozott.

– Mindenképpen. Mert a körülmények adta maximumot ki tudtam hozni magamból. Persze, ehhez kellett egy jó adag szerencse is. Egy dél-karolinai teniszakadémia tulajdonosa felfigyelt rám – akkor már második voltam a juniorok világranglistáján –, és meghívott minket, hogy telente náluk készülhessek. Rengeteg segítséget kaptam ahhoz, hogy a junior korosztályból a lehető legkönnyebben menjen az átállás a felnőttversenyek világába. Neki köszönhetem, hogy nem ragadtam meg a kisebb, tízezres versenyeken, hamar elindulhattam a WTA-kon, és pár hónap alatt sikerült még amolyan juniorlendülettel kétszáz alá kerülnöm a világranglistán.

– A saját bőrén tapasztalta meg tehát, hogy milyen sok múlik a menedzselésen.

– Sokan azt gondolják nálunk, a jó menedzser ismérve az, hogy tud-e pénzt szerezni, és mennyit a versenyzőjének, illetve a csapatának. Ez is fontos persze, de azért ez a munka ennél lényegesen többről szól. Elsősorban logisztikai érzék, empátia, jó megérzés is kell hozzá. A felnőttek között például úgy indult a karrierem, hogy egy alkalommal beneveztek egy olyan előversenyre, amelynek első helye szabadkártyát jelentett a torna főtáblájára. Ám ahhoz, hogy ezen az előversenyen részt vehessek, még selejtezőt is kellett játszanom. Végül összesen tizennégy mérkőzést nyertem meg zsinórban, mire behúzhattam a tornagyőzelmet. Ezzel rögtön szabadkártyát kaptam egy oklahomai WTA-versenyre, ahol aztán a nyolcba kerültem, és ez újabb szabadkártyát jelentett Miamiba, egy nagy versenyre, ahol két fordulót mentem. Egy hónap alatt a százhetvenedik hely körül voltam a világranglistán.

– Ezek szerint nem is annyira tehetségekből, mint jó menedzserekből van hiány mifelénk?

– Én úgy látom, kevés az ilyen irányban is felkészült edző és szakember a hazai teniszsportban. Mondom ezt úgy, hogy mi is a saját bőrünkön, több „félrenevezésen”, hibás döntésen tapasztaltuk meg az átgondolt szakmai munka fontosságát.

– Pályafutásának melyik eredményére a legbüszkébb?

– Mindenképpen az Austral Opent említeném, ott 2004-ben a negyedik körig jutottam, és ekkor a negyvennegyedik voltam a világranglistán. De szép emlék Tokió is, ahol egy nagy WTA-versenyen a döntőben szerepelhettem, és az is nagy siker volt számomra, amikor legyőztem Henninget, Petrovát vagy éppen Stosurt, vagy hogy elődöntős voltam Casablancában.

– Mikor és miért érezte azt, hogy itt az idő, ideje elbúcsúzni a tenisztől?

– Talán akkor, amikor egészségügyi problémáim miatt szembesültem azzal, hogy már nem tudok százszázalékosan teljesíteni, és nincs már bennem annyi erő, hogy visszakerüljek az első ötvenbe. Emellett azt is éreztem, hogy itt az ideje annak, hogy családanya legyek, ebbe pedig már nem fér bele a tenisz, az állandó utazgatás, bármennyire is szeretem.

– Nehéz volt a búcsú?

– Egyáltalán nem. Valószínűleg azért nem, mert maga a döntés meghozatala hosszabb folyamat során született, tehát nem egyik napról a másikra történő elhatározásról volt szó. Emlékszem, 2010-ben Ausztráliából jöttünk haza egy versenyzőtársammal, és a repülőn arra gondoltam, ez a túra már nem esett jól számomra. Márpedig ha Ausztráliában, amely kedvenc országom, nem élveztem a játékot, akkor már valami nagyon megváltozott bennem.

– Mivel telnek a napjai?

– Mindenekelőtt boldog és szerencsés családanya vagyok, egy huszonkét hónapos kislány anyukája. A tenisztől nem szakadtam el, szinte naprakészen figyelem a sportág hazai és nemzetközi történéseit. Ugyanakkor lassan megvalósulni látszik az a tervem, hogy az ősztől tenisziskolát nyissak kisgyerekek számára a XIII. kerületben.

– Miként összegezné a pálya-futását?

– Úgy érzem, jókor szálltam ki az élsportból, nem vártam meg, amíg megutálom. Kiadtam, ami bennem volt, annyit, amennyit a tehetségem, lehetőségem engedett, és a sport révén kicsit jobb ember is lettem.

Pályakép

Kapros Anikó
Született: Budapest, 1983. november 11.
Legjobb helyezése: világranglistán 44. (2004. május 10.). Grand Slam-eredmények: Australian Open    4. kör (2004), Roland Garroson 3. kör (2002), Wimbledon 3. kör (2003), US Open 1. kör (2001, 2003, 2004)