Győzelemmel felérő remi a játékért

De mi van a reflektorfény után? (234.) Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.
Ivánka Mária Ezüstvezér címmel írt önéletrajzi könyvet (Fotó: Kövesdi Andrea)
– Hogyan lesz egy lánygyerekből sakkozó?

 – Olyan családban cseperedtem fel, ahol a fehér és fekete bábuk családtagnak számítottak. Édesapám igazolt játékos volt a Pénzverő csapatában, és otthon rendszeresen a bátyáimmal gyakorolt. Nekem persze sokáig csak a nagy partik kukucskálása jutott. A lakásunktól egy sarokra lévő kultúrházban tartotta edzéseit a Ságváriról elnevezett sakkcsapat. Nyilvánosak voltak az edzések, mindenki bemehetett egy-két partira, bátyáim is oda jártak. Egyik alkalommal, amikor sokáig nem jöttek haza, engem küldtek utánuk, jöjjenek már, kihűl a vacsora. A teremben alig lehetett látni a cigarettafüsttől. Végre megtaláltam őket, mondtam, hogy indulás, de hát parti közben nem lehet felállni. Ott tébláboltam, amikor hozzám lépett egy bácsi, és megkérdezte, amíg testvéreim nem fejezik be öldöklő csatájukat, nem akarok-e egy partit játszani. Ma sem értem, honnan vettem a bátorságot, de igent mondtam. Rövid leszek: kiderült, hogy partnerem a klub edzője volt, és amikor végül apukám is megjelent a három elveszett gyerekért, rábeszélte őt, küldjön edzésekre mert nagyon tehetségesnek talál.

- Jó szeme lehetett, hiszen nemsokára már megnyerte az általános iskolai leánybajnokságot, ahol pedig három évvel idősebbek is elindultak.

- Ez a gyermekkori győzelem nagyon fellelkesített, kihatással volt egész pályafutásomra.

- Amelynek azért akadtak kevésbé felemelő pillanatai is. Könyvét olvasva volt, amikor úgy érezhette, külső tényezők is befolyásolták, gátolták a szebb eredmények elérésében. Az Ezüstvezérben Verőci Zsuzsával való, nem mindig felhőtlen kapcsolatáról is szót ejt.

- Verőcivel a tizenegy évesen megnyert iskolabajnokság óta riválisok voltunk. Állandó harc volt köztünk a jobb pozícióért. Mégis azt mondom, számára és számomra is nagy hasznot nyújtott ez a vetélkedés, hiszen hasonló tudású versenyzőként, válogatott csapattársakként egymást is ösztönöztük a jobb eredményekre. A rivalizálás ellenére jó haveri viszonyban voltunk mindaddig, amíg a papája túlzott beavatkozását már nem lehetett szó nélkül hagyni, de ezt az Ezüstvezérben részletesen kifejtettem. Azóta sajnos hűvös a kapcsolat köztünk, csupán a köszönésre korlátozódik.

– A rivalizáláson túl nyilvánvalóan kell egy remek edző is a sikerekhez.

- Ahhoz, hogy egy versenyző kiadja magából a maximumot, megfelelő edzőre, személyi edzőre is szüksége van. Nekem és sok-sok társamnak akkoriban ez nem adatott meg. Mindez persze nem azt jelentette, hogy nem kaptam segítséget sakktudásom csiszolásához. Sokan nagy szeretettel, ingyen foglalkoztak velem. Itt mindenképp meg kell említenem Karakas Évát, de klubtársaimnak és a válogatott edzőinek is sokat köszönhetek. Természetesen a leginkább a férjemnek lehetek hálás, ő edzőként, szekundánsként és mindenekelőtt családapaként segített. Rengeteget. Ugyanakkor az is igaz, hogy akkoriban nem volt még ennyire pénzcentrikus a sport és ez a sportág, így számos igazán kedves emberi gesztusra emlékszem vissza. Arra például, hogy Hollandiában egy alkalommal nagyszabású bált rendeztek a versenyzők tiszteletére, vagy, hogy ugyanott egy ruhagyártó cég divatbemutatója után, ahová minket is meghívtak, mindenki kapott egy szép kosztümöt.

– A sakkal kapcsolatban sokszor felvetődik, mennyiben lehet klasszikus sportnak tekinteni. Hogy látja?

- Nagyon nehéz megértenie egy külső szemlélőnek azt, hogy a sakkozáshoz roppant komoly kondíció kell. Nem véletlen, hogy a versenyzőknek kiegészítő sportágként vagy úszást, vagy teniszt írnak elő, hogy ezzel is növeljék állóképességüket. Én a mai napig is rendszeres látogatója vagyok az uszodának.

- Gondolom, Amerikában is. Sok-sok évet élt a texasi Austinban, mi több, ott is sakkasztalhoz ült. Honnan jött ez az amerikai kapcsolat?

 – Férjem, Budinszky András, aki a hazai számítástechnika egyik ősatyjának számít, egy austini ösztöndíj után a helyi egyetemen előadói állást kapott, így kiköltöztünk. Nem volt egyszerű a családi életünk, mivel engem a versenyzés visszaszólított Európába. Szerencsére legtöbbször a Malév támogatásával utazhattam, bár az is előfordult, hogy a saját költségemen, a szövetség támogatása nélkül a legkisebb gyermekemmel együtt utaztam haza. Ilyenkor a két nagyobb az apjukkal maradt, a kicsire a nagyszülők vigyáztak, így részt vehettem a zónaversenyeken, sakkolimpiákon és a magyar bajnokságokon. Kilenc bajnoki aranyig jutottam, s közben Texasban is folyamatosan a tábla mögé ültem, rengeteg meccset játszottam, három bajnokságot is nyertem az államban. Azóta a férjemmel hazaköltöztünk, de ma is gyakran utazom Austinba, hogy lássam unokáimat.

- Az biztos, hogy a sok utazás nem ment teljesítménye rovására, hiszen 1969, 1978, 1980 után 1986-ban is ezüstérmes lett az olimpián a magyar csapattal. Ezenkívül is számos világraszóló eredményt ért el, kétszer is legyőzte a világbajnok Nona Gaprindasvilit. Az olimpiai arany azonban hiányzik a tarsolyából…

- Sajnos ez a vágyam nem teljesült, pedig ha Polgár Zsuzsa korábban beszáll negyedikként a Verőci, Mádl, Ivánka csapatba, akár megnyerhettük volna az oroszok előtt az olimpiát. De akkor még az volt a Polgár család koncepciója, hogy Zsuzsa csak férfiak között versenyezzen. Amikor aztán két év múlva ez az „embargó” véget ért, már egy más összetételű csapat harcolhatta ki 1988-ban az aranyérmet. Azért az 1986-os ezüstre különösen büszke vagyok, hiszen háromgyermekes anyukaként is sikerült olimpiai érmet szereznem.

 – Íróként is debütált. Hogyan, miért született meg az Ezüstvezér?

 – Amikor a számítógépre vittem és rendeztem feljegyzéseimet, naplómat rájöttem, kis híján egy könyvet olvasok. Nekiláttam tehát, hogy kötetbe rendezzem pályafutásom emlékeit.

 – A versenyzéstől 1990-ben vonult vissza. Szerető családja van, öt unokája, szép sikereket ért el a sportágában. Gondolom, elégedett a pályafutásával, életével.
 
– Nem panaszkodhatok, van mire büszke lennem. Leginkább arra, hogy a versenyzés nem ment a családom rovásra, hogy úgy mondjam, sikerült remire vinnem ezt a nagy partit.

Pályakép

Ivánka Mária
Született: 1950 02.23., Budapest. Legfőbb eredményei: Négy sakkolimpiai ezüstérem (1969, 1978, 1980, 1986), két sakkolimpiai bronzérem (1972, 1982), kilenc magyar bajnoki aranyérem, egy Európa-kupa-győzelem (1971), három Texas bajnoki aranyérem (1980, 1981, 1985), legmagasabb Élő-pontszáma 2320 (1976. január). Hatszor vett részt női világbajnoki zónaközi döntőn (1971 Ohrid, 1976 Tbiliszi, 1979 Alicante, 1982 Bad Kissingen, 1985 Zeleznovodsk, 1987 Tuzla).