Góllal köszönte meg Larsen a gyógyítást

Sterbinszky Amália nem magányos, sok barátja van (Fotó: MH)

– Hosszú idő óta Dániában él. Nincs honvágya?

– Nincs. Úgy vagyok ezzel a honvággyal, hogy ha készülök haza, Magyarországra, akkor az út előtt picit izgulok. Jobban dobog a szívem. Aztán amikor Magyarországon vagyok, és eltelik egy-két-három hét, már újra mehetnékem van, és visszavágyódom Dániába. Azt gondolom, hogy ez már életem végéig nem fog megváltozni. Én mind a két országban otthon érzem magam. Szerencsés alkat vagyok, mert soha nem volt honvágyam. Pedig emlékszem, volt olyan csapattársam, aki amikor külföldi túrán voltunk, már az ötödik napon az otthonlétről álmodozott.

– Miért éppen Dániába költözött?

– Nagyon egyszerű oka van. 1981-ben férjhez mentem egy dán újságíróhoz, és így kerültem ki. Megszerettem, megszoktam az itteni életet.

– És mi van a kézilabdával?

– Már 1989 óta nincs közünk egymáshoz.

– Megsértődött vagy megsér­tették?

– Nem. Egyik sem. Van itt egy magánklinikám, ahol megbecsülnek, masszázzsal, akupunktúrával, porcsérülések gyógyításával foglalkozom. Elég jól megy a dolog, és úgy érzem, hogy ebbe nem fér bele a kézilabda.

– A páciensei tudják, hogy ön a világ egyik legjobb játékosa volt?

– Vannak akik tudják, vannak, akiket ez nem érdekel. Jó, jó, van sok sportember, akit sikerült meggyógyítanom. Aki emlékszik, azzal szoktunk nosztalgiázni. Pusztán ennyiről van szó.

– Hallottam, hogy több egykori és mai futballistát is meggyógyított.

– Igen. Mit tagadjam, kedvenc „betegeim” közé tartozott a sokszoros dán válogatott Allan Simonsen és Preben Elkjaer Larsen. Ez utóbbi izomsérüléssel fordult hozzám, néhány kezeléssel sikerült meggyógyítanom, olyannyira, hogy két nap múlva a Szovjetunió elleni válogatott meccsen két gólt rúgott. Utána azt mondta, hogy nekem ajánlja a győzelmet meg a góljait.

– Cseppet sem hiányzik a kézi­labda?

– Őszintén mondom, nem. Amikor abbahagytam, egy ideig voltam még játékosedző, de nem volt bennem az az inger, az a vágy, ami aktív játékoskoromban munkált bennem, hogy megmutassam, mennyi gólt tudok lőni. Motiváció nélkül pedig mi értelme lett volna az egésznek.

– Ez azt jelenti, hogy nem is jár mérkőzésekre, legfeljebb csak a tévén néz kézilabdát?

– Azon belül is csak a világversenyeket nézem. Férfimeccset egyáltalán nem, mert a fiú kézilabdázóknál már túl nagy szerepe van a fizikai erőnek. Annak idején mi sem voltunk gyengék, akiket csak úgy elfújt volna a szellő, de a mai modern kézilabda már távol van attól, amit én játszottam.

– Milyen kötődése van Magyar­országhoz?

– Vannak barátaim és hát természetesen a családtagjaim. Két testvéremet éppen a napokban várom, hogy meglátogassanak, aztán jön az unokatestvérem. Tehát a gyökerek azért megvannak.

– Mennyit dolgozik egy nap a ren­delőjében?

– Nyolc-tíz órát. Amellett pedig járok fitneszterembe, és rendszeresen futok. Hadd büszkélkedjek: négy évvel ezelőtt Berlinben lefutottam a maratonit. Kedvenc eszközöm a bicikli. Persze van autóm is, de ha csak nagyon nem muszáj autózni, biciklivel közlekedem.

– Egy picit ugorjunk vissza az időben! Miért éppen a kézilabdát választotta?

– Azért, mert a két nővérem kézilabdázott. Minden edzésükön ott voltam, és mivel én is mozgékony lány voltam, így a sport, amióta az eszemet tudom, mindig az életem része volt. Először atletizáltam, aztán asztaliteniszeztem. Hatodikos koromban lettem igazolt kézilabdás.

– Onnantól már nyílegyenes karrier következett?

– Ha nem is nyílegyenes, de az edzők valamit észrevehettek bennem, mert a Debreceni Dózsában 16 évesen már mélyvízbe dobtak. Csapatunk akkor az NB I. B-ben szerepelt. Megkeresett Elek Gyula, a Ferencváros akkori mestere, s én a legszívesebben azonnal csomagoltam és költöztem volna. De a debreceniek nem engedtek el, és abban az időben bizony egy évet ki kellett hagyjak, és csak annak letelte után játszhattam a Fradiban.

– A sors fintora lehetett, hogy amikor a Fradiból a Vasasba igazolt, szintén ki kellett hagynia egy évet. Miért hagyta ott a Ferencvárost?

– Maradjunk abban, hogy voltak néminemű személyes problémáim, de alakult a Vasas, és én úgy éreztem, váltanom kell.

– Szerencsére a kétszer egyéves kihagyás nem látszott a teljesítményén, mert Török Bódog, a válogatott kapitánya azonnal behívta keretébe.

– Igen, még a Fradi játékosa voltam, amikor Török Bódog meghívott, és hát azt gondolom, hogy a kétszázötven válogatottságomat nem kell külön magyarázzam.

– Sok nagy siker részese volt. Gondolom, a Vasas BEK-győzelme az egyik legemlékezetesebb.

– Kétségtelen, hogy nagyon sok emlékezetes meccset játszottam, mind a válogatottban, mind a Vasasban, sőt, a Fradiban is. A BEK elődöntőjében a Szpartak Kijev ellen játszottunk, és Kijevben hétgólos vereséget szenvedtünk. A visszavágón viszont, csodálatos szurkolóink segítségével, kilenc góllal nyertünk, és így kerültünk a döntőbe, ahol már nem lehetett minket megállítani. A jugoszláv Radnicskinek sem sikerült. Azon a meccsen, jól emlékszem, úgy játszottam, mintha szárnyaim lettek volna.

– Van-e önben hiányérzet, hogy amit eltervezett, nem sikerült megvalósítani gazdag pályafutása fo­lyamán?

– Nincs. Mindent megnyertem, amit egy kézilabdázó megnyerhet. Bár a budapesti világbajnokságon csak az ezüstéremig jutottunk a csapattal, de azt gondolom, hogy annak a válogatottnak az volt a maximuma, és mi kihoztuk magunkból.

– Visszatérve a mához, a hétköznapi élethez. Férj, gyerekek, esetleg unokák?

– Nincs egyik sem, mert a férjemtől néhány év után elváltam. Egyedül élek. Mégsem vagyok magányos, mert nagyon sok barátom van.

– Fel sem merült önben, hogy esetleg újra férjhez menjen?

– Nem. Azt hiszem, hogy az én fejem fölött elszállt az idő.

– Mondja, ha fölhívná a kézilabda-szövetség, hogy jöjjön, berendeznek önnek Budapesten egy természetgyógyász klinikát, de vállaljon valamilyen tisztséget a magyar kézilabdában, mit mondana?

– Roppantul megtisztelőnek tartanám, és meg is köszönném a lehetőséget. Rögtön hozzáfűzném, hogy az én időm a kézilabdában lejárt. Elvileg ebben az évben nyugdíjba mehetnék, de eszem ágában sincs, mert szeretem, amit csinálok. Dolgozom, amíg csak tudok, mert engem a munka éltet.

Pályakép

Sterbinszky Amália. Született: 1950. szeptember 29., Hajdúszoboszló. 1964-ben a Debreceni Dózsában kezdett kézilabdázni, öt év után igazolt a Ferencvárosba, ahonnan 1973-ban a Vasashoz távozott. 1982-ben a dán IF Helsingör játékosa lett. Kiemelkedő eredményei. Olimpián bronzérmes válogatott tagja (1976, Montreal), negyedik (1980, Moszkva). Világbajnokságon ezüstérmes (1982), bronzérmes (1971, 1975, 1978). Tizenegyszeres magyar, kétszeres dán bajnok, ötszörös magyar gólkirály. A Vasassal BEK-győztes (1982).