Fiús lány a szőnyegen

–  A Német Nagydíjon két győzelem után csak a világbajnoki ezüstérmes nigériai Odunajo Adekuorojétól kapott ki. Milyen volt a mély víz?

–  Kicsit tartottam a felnőtt nemzetközi élmezőnytől. Mert a kadet korcsoportban csak kétszer két perc egy mérkőzés, a felnőtteknél pedig kétszer három perc. De aztán elég jól ment, olasz és amerikai ellenfeleimet legyőztem, a döntőben a világklasszis nigériaitól szenvedtem vereséget. Kezdetnek nem rossz…

– A serdülő korcsoportban a fiúk között az országos bajnokságon ezüstérmes lett. Szereti a kihívásokat?

–  Igen. Szeretem a kemény próbákat, amelyeken lemérhetem, hogy hol tartok. Hatéves korom óta birkózom, s kezdetben sokat edzettem fiúkkal, akiktől a legtöbbször kikaptam. Ez arra ösztökélt, hogy még erősebb legyek, kötélre másztam, fekvőtámaszokat csináltam. Mi, lányok csak szabadfogásban versenyezhetünk. Kipróbáltam a kötöttfogást is, s abban nyertem ezüstérmet a serdülőbajnokságon.

–  Kislány korában mi vonzotta ehhez a fiús sportághoz? Miért nem babázott?

–  Babáztam, azt is nagyon szerettem. De két bátyám, Dávid és Balázs birkózott, s először csak elkísértem őket az edzésekre, majd én is kipróbáltam, s nagyon megtetszett. Mert szeretek küzdeni, harcolni. Ez felelt meg az egyéniségemnek.

–  Három éve, tizennégy évesen Orosházáról felköltözött Pestre. Nem félt, hogy elvész a fővárosban?

–  Hát, kicsit, de ez is egy olyan kihívás volt, amit a fejlődésem érdekében vállalnom kellett. Még most is hiányzik reggelente apu hangja, mert otthon mindig ő ébresztett fel. A beilleszkedést könnyítette, hogy Balázzsal költöztem fel Csepelre, s Dávid is a fővárosban tanult. Kadet válogatottként 2015-től feljártam Pestre edzésekre. Ekkor ismertem meg Ritter Árpád feleségét, az olasz Diletta Giampiccolót, aki az edzéseinket tartotta. Azóta is vele készülők. De szülővárosomtól sem szakadtam el, továbbra is az Orosházi Spartacus versenyzője vagyok, és apukám a szakosztályvezetőm.

–  Milyen a kapcsolata Ritter Dilettávál?

–  Nagyon jó. Bármiben fordulhatok hozzá, mindenben segít. Olasz válogatott birkózó volt, világbajnoki ezüstérmes. Az ő szakmai irányításával sikerült korosztályom élmezőnyébe kerülni.

–  Elégedett volt a tavalyi eredményével, a vb-n és az ifjúsági olimpián nyert ezüstérmeivel?

–  Majdnem. Ugyan nagyon sikeres idényt zártam, de az olimpián szerettem volna nyerni. Négy ellenfelemet biztosan győztem le, de aztán, ugyanúgy mint a világbajnokságon, a japán Ozaki Nonokától kikaptam.

–  Talán a mumusa Ozaki?

–  A női birkózásban a japánok kiemelkednek a mezőnyből. Rendkívül erősek és gyorsak. Fel van adva a lecke, őket kell utolérni és legyőzni. Ezért a célért dolgozunk az edzéseken.

–  Augusztusban lesz tizennyolc éves. A tavalyi sikeres év után milyen céljai vannak a juniorok között?

–  Kihívásokban nem lesz hiány. Szeretnék indulni a junior Európa-bajnokságon, a budapesti U23-as világbajnokságon és a felnőtt világbajnokságon is. Mindez nem lesz könnyű, mert ki kell harcolnom a részvételt. Főleg a felnőtt vb-re lesz nehéz. De ha ki szeretnék jutni a tokiói olimpiára, akkor az idén már a felnőttek mezőnyében is bizonyítanom kell.

–  Nem túl merész terv a jövő évi tokiói olimpia?

–  De! Viszont ha az ember nem mer merészen tervezni, középszintű marad. Én nem azt mondtam, hogy ki fogok, hanem, hogy ki szeretnék jutni az olimpiára. Ha nem sikerül, akkor nem lesz lelkiismeret-furdalásom, mert  megpróbáltam.