A müncheni ezüst volt pályája csúcsa

Ma már csak tévézik, nem vágyik a stadionokba (Fotó: Horváth Péter Gyula)

– Hogy él, mi van önnel?

– Nyolc éve nyugdíjas vagyok. Élem a nyugdíjasok nyugodt napjait, bár ha a postás havonta nem hozná az olimpiai járulékot, amelyet még a müncheni olimpiai ezüstéremért kapok, bizony bajban lennék a hó végére.

– Olyan kevés a nyugdíja?

– Negyvenkét és fél év munkaviszony után, három diplomával a zsebemben nincs százötvenezer forint.

– Az tényleg nem sok. De nincs a futballból megtakarított pénze?

– Nincs. Pedig nem éltem dorbézoló életet.

– Még most sem?

– Hova gondol! Annyi a dorbézolás, hogy a régi újpesti társakkal minden év karácsonya előtt összejövünk Sarlós Bandi borozójában. De borzasztó, hogy egyre többet kell temetésre járnom. Albert Flóri, Páncsics Miki és még sokan mások már mind elmentek. Éppen a napokban néztem az egyik válogatottságom alkalmából készített tablót, és hát rettenetes, hogy a társak közül hárman – Kocsis Lajos, Bene Feri és Váradi Béla – már nincs velünk.

– Nem hiányzik a foci, vagy hogy kimenjen meccsre?

– Nem. Tévén minden meccset megnézek, amit közvetítenek, de meccsre nem járok. Elsősorban azért nem, mert nagyon sok a kötekedő, balhét kereső ember. Én meg nem szeretném sem magamat, sem mást kellemetlen helyzetbe hozni. Ha kimegyek a kispesti piacra bevásárolni, ott futballozunk. Szóban. Megvitatjuk az eladókkal az éppen aktuális focikérdéseket. Ennyi.

– Azért van véleménye az utódokról?

– Hát… Az északírek elleni meccsen majdnem felrobbantam. Ha én vagyok a kapitány, Szalai Ádámot a huszadik percben lecserélem, és a Nikolicsot küldöm a helyére. Az északírek góljáról pedig az a véleményem, hogy Király Gabi nem tehetett róla, mert örült, hogy egyáltalán belekapott a labdába.

– Úgy érzem, felzaklatta a meccs.

– Jól érzi.

– Mindig is heves természetű volt?

– Nem mondanám. És agresszív sem.

– Pedig úgy tudom, hogy iskolásként bunyós szeretett volna lenni.

– Az még nem agresszivitás. Egyébként annyi igaz, hogy jártam a Tüzér utcába, a Honvéd bokszedzéseire, de egyszer orrba vágtak, eleredt az orrom vére, na, elegem is lett az egészből. Aztán kézilabdáztam. Igaz, nem voltam igazolt játékos, de szakemberek azt mondták, átlövőként lenne jövőm. Lehettem vagy tizenhárom, tizennégy éves, amikor az Autóbusz ificsapatába leigazoltak. Olyanokkal futballoztam együtt, mint Drapál Jancsi, a tragikus sorsú gyorsasági motoros vagy Mezei Béla, aki később a Fradiban NB I.-es játékos lett.

– A kézilabdát az unokatestvére, Rothermel Anna szorgalmazta?

– Nem. Anna nem szólt bele. Bár ő is azt mondta, hogy tehetséges vagyok. Jó magas srác voltam, iskolaválogatottságig vittem.

– Hogyan került Tatabányára?

– Hidegkuti Nándor akkor jött haza Olaszországból, és ő látott az Autóbuszban. Úgy látszik, jól védtem, és ő hívott Tatabányára. Mondhatom, a város ma is a szívem csücske.

– Emlékszik, mikor mutatkozik be az NB I.-ben?

– Hogyne. Ilyesmire minden játékosnak kutya kötelessége emlékezni. A Dunaújváros ellen, mert az első számú kapusunk, Gelei Jóska megsérült. Hú, remegtem, izgultam. Egyébként nagyon felnéztem Geleire, és amúgy sokat köszönhetek neki. Tanítgatott, nevelt, nagyon sokat tanultam tőle a szakmáról. Akkor nem mehetett rosszul nekem a védés, mert még Tatabányáról bekerültem az 1972-es müncheni olimpia válogatott keretébe.

– Akkor igazolta át az Újpesti Dózsa?

– Nem. Először is hazatérve az olimpiáról a Bányász vezetősége ötünket még az edzések látogatásától is eltiltott.

– Miért?

– Azóta sem tudom. Akkoriban nem voltak szerződések, a klub és az MLSZ teljhatalmú úr volt. Többször is feltettem a kérdést az akkori vezetőknek, hogy megtudjam, mi történik velünk, de választ nem kaptam.

– Esetleg bundázással vádolták önöket?

– Isten bizony nem tudom. Nem tagadom, a későbbiekben játszottam egyszer, kétszer, háromszor megegyezéses meccsen. Azt is elmondhatom talán, hogy a Fradival szerettünk a legjobban bundameccset játszani, de azok olyanok mérkőzések voltak, hogy a közönség véresre tapsolta a tenyerét, és pénz nem volt a dologban. Akkoriban a fővárosi csapatok játékosai egymás meccseire is kijártak, és aztán este a belvárosi Liesinger sörözőben kiértékeltük a fordulót, és olykor még szurkolók is csatlakoztak hozzánk. Nem volt köpködés, anyázás meg ellenségeskedés.

– De térjünk vissza a felettébb érdekes átigazolásokra.

– Töltöttem a kivárásomat, és a Fáy utcába jártam a Vasashoz edzeni. Tatabányán megvettem a jegyet, felültem a vonatra, edzettem, majd visszautaztam. Több pénzem nem volt. Szóval, amikor a Vasas leigazolt volna, akkor jött egy telefon, hogy másnap a Dózsánál kell jelentkezzek, Farsang Endrénél. Jelentkeztem, és így lettem az Újpesti Dózsa kapusa.

– Hatalmi szóval?

– Úgy is mondhatjuk. De soha nem bántam meg. Nagyon nagy meccseken védhettem, nagyon sok sikert értünk el az Újpesttel. Jól éreztem magam, bejártam a világot, de mégis, a szívem csücske mégis a Vasas és a Tatabánya maradt.

– Mindössze tizenháromszor volt válogatott. Nem kevés ez?

– Lehet, hogy kevés, de legalább vagy ötvenszer ültem a válogatott kispadján, és erre büszke vagyok. Hiszen olyan egyéniségek mögött voltam második, mint Tamás Gyula, Géczi Pista vagy Gujdár Sanyi.

– Amikor befejezte a pályafutását, meg sem fordult a fejében, hogy edző lesz, hogy a futball körül maradjon?

– Nem, valahogy nem vágytam rá. A Dózsa játékosaként elvégeztem a rendőrtiszti főiskolát, és előbb a BRFK rablási, később a gyilkossági osztályán dolgoztam. Tizenöt év szolgálat után szereltem le.

– Gyilkossági nyomozóként voltak kemény, érdekes ügyei?

– Számomra valamennyi az volt. De remélem, megérti, kegyeleti okokból sem szívesen beszélek róluk. Annyit azért elárulok, hogy bármilyen nehézfiúk közé is jártunk, azért az nyugalmat adott, hogy az oldalamon tudtam a stukkert.

– Azóta nyugdíjas?

– Nem. Voltam a Technoimpex biztonsági igazgatója, aztán magánnyomozó, később pedig az Incal Securitynél főfelügyelő. Negyven objektumban háromszáznyolcvan ember adta a szolgálatot.

– Magánélet, család?

– Két feleségem volt, mindkettőtől elváltam. Öt éve egyedül élek. Három gyerekem van, két lányom és egy fiam. A legidősebb lányomtól van két unokám, a nagyobbik huszonhárom éves, a legkisebb pedig most múlt egy.

– Sok mindent megélt, sok mindenen keresztülmehetett. Mennyire elégedett az életével?

– Nem vagyok elégedett. Rossz időben születtem, és ahogy a bevezetőben mondtam, a három diplomám mellett nem sokra futotta. Azért a futballnak mégis örökre hálás maradok.

Pályakép

Rothermel Ádám 1948. június 18-án született Budapesten. 1967 és 1972 között a Tatabányai Bányászban védett, s 1972-ben MNK-döntőn szerepelt. 1974 és 1981 között az Újpesti Dózsa csapatában védett, itt háromszoros bajnok és egyszeres kupagyőztes. 1982-ben Salgótarjánban szerepelt, majd Soroksáron fejezte be a futballt. Összesen 208 élvonalbeli bajnoki mérkőzésen védett, és 1970-1976 között 13 alkalommal szerepelt a válogatottban. Tagja volt 1972-ben a müncheni olimpián ezüstérmet szerzett válogatottnak. Visszavonulása után rendőrtisztként dolgozott, unokatestvére, Rothermel Anna világbajnok kézilabdázó volt.