„A csilláron is lógtak a szurkolók”

Horváth Zoltán: Boldog vagyok, hogy a Fradiban játszhattam (Fotó: Horváth Péter Gyula)

– Igazi daliás idők voltak a hatvanas évek a magyar jégkorongsportban. Mindenki imádta ezt a játékot, magam is vacogtam kemény mínuszokban a Kisstadion lelátóján a kedvenc csapatomnak, az Építőknek szurkolva. Ennek a kemény jégvilágnak Horváth Öcsi volt az egyik legnagyobb sztárja. Hogyan kezdődött a karrier?

– A Kosztolányi Dezső téren laktunk, közel a Feneketlen-tóhoz és az egykori Lant teniszpályához, amelyet minden télen felöntöttek. A környékbeli srácok persze ott kergették maguk faragta ütőkkel a pakkot. Ahogy a régi nagy focisták a grundon, mi itt szereztük meg az alapokat, és sok jó játékos került ki erről a vidékről. Záráskor mi toltuk le a pályáról a jégkását, ezért Gábor bácsi nem kapcsolta le a világítást, engedte, hogy ott maradjunk, így sokszor éjjel tizenegy óra felé vetődtünk haza. Aztán 1961-ben lementem egy tehetségkutatóra éppen az Építőkbe, de mivel sokan jelentkeztek, pont előttem telt be a létszám. Egy év múlva ismét próbálkoztam, akkor bekerültem, és a szamárlétrát megjárva gyorsan a nagy csapatban találtam magam. Felfigyeltek rám, és 1963-ban a Ferencvároshoz, szívem klubjához igazoltam át az első hívó szóra.

– Nagy nevek közé került, volt kitől tanulni egyet s mást.

– Olyan kitűnő játékosok között kergethettem a korongot, mint Schwalm Béla, Raffa Gyuri, Simon Laci, akik az én szememben még ma is legendák. Életem legnagyobb boldogsága – a gyerekeimen kívül –, hogy ennek a klubnak, ennek a közösségnek a tagja lehettem. Sosem felejtem el, az első bajnoki címünk után Albert Flóriék kijöttek hozzánk, és együtt ünnepeltük a sikert.

– Köztudott volt, hogy a jég lovagjai nemcsak a koronggal, a labdával is remekül bánnak. A Gellértben a húszforintos lasztikkal rendezett meccseik városszerte legendásak voltak.

– Volt ott hátul egy salakos dühöngő, nos ott fogadtuk az aktuális ellenfeleket, akiket szép sorban elvertünk. Pénzünk persze sosem volt, azért is fontos volt a győzelem, mert a vesztes csapat tagjainak egy zónapörköltre vagy egy-két korsó sörre kellett meghívniuk a győzteseket. A Müller Sanyiék, Szőke Pistáék, Juhász Petiék alkotta csapatok azt hitték, nudlik vagyunk, aztán egy pillanat alatt elvéreztek ellenünk. Leginkább a birkózókkal szerettünk játszani, ők sosem fanyalogtak egy-két belemenés után, keményen odatették magukat. Hozzáteszem, ezek a focimeccsek is a felkészülés részei voltak, hiszen akkor egy évben csak három hónap volt a jeges edzés.

– Hiába voltak a pályán és a nézőtéren a maihoz képest mostoha körülmények, az emberek megőrültek a hokiért. Hihetetlen nézőszámokat produkált például egy Fradi–Dózsa, de a többi hat csapat összecsapá­sain is többen voltak, mint ma egy NB I-es meccsen.

– Mi is csak bámultunk sokszor, amikor kikorcsolyáztunk a pályára, hogy a csilláron is lógtak a szurkolók. Gyakran megesett, hogy amikor véget ért a Népstadionban a kettős rangadó, a szurkolók ezrei vették az irányt a Kisstadion felé jégkorongot nézni.

– Miután eredményekből nem volt hiány, gondolom, a prémium sem maradt el…

– Az első bajnokság megnyerése után differenciáltan, de mindenki kapott prémiumot. Emlékszem, én kétezer forintot kaptam, és másnap elmehettünk a Fradi-pályára, ahol a Nagy nénitől kaptunk fejenként egy kiló pacalt vagy másfél kiló májat.

– Azért a külföldi túrák, mint annyi más sportolónak, a korongosoknak is jó jövedelemkiegészítést jelenthettek.

– Mi sem hagytuk ki ezt a lehetőséget. De nem volt könnyű dolgunk. Volt ugyanis egy vámtiszt, mi csak Ragyásnak neveztük, aki utazott ránk. Kifelé roppant buzgón kereste az eldugott bankjegyeket, és már előre fenyegetőzött, hogy úgy kéri a beosztását, hogy a hazaútnál is ő nézhesse át a csomagjainkat. Kitaláltam, hogyan bújhatunk ki Ragyás ellenőrzése alól. Tapasztalatból tudtuk, hogy a határ elhagyása után a vonat Öttevény felé mindig lelassít. Mivel a vámosok a határon a vonat elejére és végére szálltak fel, és úgy haladtak fülkéről fülkére, mi a szerelvény közepén helyezkedtünk el. A hokiszsákot teletömtük csempészáruval, és amikor a szerelvény lassított, kidobtuk az ablakon. Ezt a pakkot már várta egy emberünk a töltésen. Sosem buktunk le, bárhogyan is igyekezett a Ragyás. Pedig ha tudná, mi minden volt azokban zsákokban, biztosan a szívéhez kapna.

– Jó történetekből nincs hiány. Hogy is volt azzal a Opel Kadettel?

– Az első kocsim volt, Németországból hoztam a hetvenes évek elején. Nagy szám volt, sokan megbámulták. A Filmmúzeumban voltam, és amikor kijöttem a moziból, láttam, hogy egy paraszt bácsi ott szalonnázik a kocsim motorháztetején. Nyitnám az ajtót, de mondja, ő bizony megvenné a kocsit. Mondom, nem eladó. De csak erősködött, hogy ő enélkül haza nem megy. Így hát bedobtam egy igen durva árat, hátha lerázom az öreget. Na, erre elővette a bukszáját, kiszámolta a pénzt, és elhajtott, én meg megvártam a hetes buszt. Akkoriban az volt a törvény, hogy nyugati autót a beszerzés után három évig nem lehet eladni, de egy haver elintézte a mentességet.

– Hogyan alakult a továbbiakban a pályafutása, melyik mérkőzésre emlékszik vissza legszívesebben?

– Akadt benne kitérő, hiszen 1970-ben kimentem Németországba játszani, magyarul disszidáltam. Frankfurtban éltem az első feleségemmel több mint két évig. Kaptam egy hároméves szerződést a Los Angeles Kingshez, erről a papírt még ma is őrzöm. De a feleségem terhes volt, vágyott haza. Kutas István, aki a Magyar Testnevelési és Sportszövetség elnökhelyettese és Pesten a szomszédom volt, megdumált, jöjjek haza, ő mindent elintéz, hogy ne legyen retorzió és újra játszhassak. Hazajöttem, és még játszottam itthon három-négy évet, aztán abbahagytam. Sportpályafutásom utolsó dekádjára esett az emlékezetes Jakabházy kontra csapat balhé, amelyről csak annyit, roppant rossz döntés, szarvashiba volt, hogy őt támogattuk az edzői pozícióban.

– Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzése?

– Sok nagyszerű meccset vívtam, volt, amikor ez én góljaimmal sikerült fordítani vagy éppen kiharcolni a döntetlent, például a nálunk korábban egy osztállyal feljebb játszó Németországgal szemben. Mégis az a Dózsával játszott meccs a legemlékezetesebb számomra, amikor az újpesti katlanban az utolsó pillanatban lőtt góllal nyertünk 2-1-re, és ezzel lettünk bajnokok.

– Elégedett, boldog ember?

– Miért ne lennék az? Szép családom van, remek gyerekeim. Az emberek ma is megismernek, érzem szavaikból a szeretetet. Emlékeznek rám, mint ahogy most a Magyar Hírlap is teszi. Az öreg hokistákkal – és nem csak a fradistákkal – ma is összejárunk, teniszezünk. Csak azt nem tudom megemészteni, hogy nálam fiatalabb játékostársak elmennek, csak a sírjukat látogathatom.