Sport
Amíg nálunk a labda, legfeljebb öngólt kaphatunk – INTERJÚ
Kiss László góljairól az idősebbek ma is mesélnek, pedig még gólkirály sem volt soha
– Úgy hallom, írogatsz az utóbbi időben. Mi vitt rá?
– Kezdtem azzal, hogy téves adatok voltak rólam a Wikipedián. Kijavítottam. Ez a hivatalos. Azóta meg csak a Facebookra írogattam, írogatok. A pandémia idején kezdtem el, mert olyan szomorú volt az az időszak. Arra gondoltam, hogy felvidítom az ismeretségi körömet. Mivel sikerült, jó volt a visszajelzés, a mai napig, ha valami eszembe jut, leírom.
– Mik ezek? Sztorik, anekdoták? Szösszenetek?
– Megtörtént események. Úgy, ahogy le vannak írva. Persze, kicsit be van csomagolva, színezve, de mindez, mint mondtam, megtörtént.
– Lehet, hogy ebben is te leszel a jobb?
– Az írásban?
– Igen.
– A pályán mindig szerettem volna a legjobb lenni, az írásomban nem. Míg az előbbi esetben folyamatában jöttem rá, hogy nem én vagyok a legjobb, még az adott meccsen sem, addig az utóbbiban eleve nem is akartam senkit leelőzni.
– Azt tudom, a pécsiből újpesti játékossá lett Kiss Sanyi szurkolt nekünk, figyelt bennünket, Kisseket.
– Ezzel én is így voltam. Körbeszurkoltuk egymást.
– Így aztán neki is drukkolnom kellett, nemcsak neked.
– Ritka név…
– Emlékszem, a norvégoknak két meccsen négy gólt rúgtál, és az egyik, egy átemelős oslói különösen emlékezetes maradt.
– Nekem is, de több ilyet is lőttem, ám azokat klubmeccseken, így kevesebben látták.
– Emlékeid között számodra is ez a csúcs, vagy az El Salvadornak a nyolcvankettes vébén hét perc alatt rúgott mesterhármas?
– Persze, a hármas, az mégiscsak vébén történt.
– Időnként összetévesztettek veled, és ez még manapság is megesik, én meg magyarázkodtam, hogy tényleg parádés gól volt az a norvégoknak rúgott, ám nem én rúgtam, én egy másik kisslaci vagyok. S csak ellenfélként meg mint újságíró jártam a Fáy utcában. Te hogyan kerültél oda?
– Kitartóan hívtak a vezetők. Szimpatikus volt az egyesület, illetve több általam nagyra becsült ember is azt tanácsolta, hogy menjek. Egyébként tizennyolc évesen vagy tizennyolc csapat hívott. Vagyis nem a pénz volt a motiváció.
– Nagy csapat jött ott már kicsit korábban is össze, egymást érték a sztárok a csatársorban. Mégsem tudtatok bajnokságot nyerni.
– A mai napig nekem is van ezzel kapcsolatban hiányérzetem.
– Ki vitt Angyalföldre?
– Kaposvárott játszottam, és egy Vasas-legenda, Mathesz Imre volt az edzőm. Zseniálisan csinálta, hiszen amikor a Vasasról beszélt, nem erőltette a dolgokat, hanem észérvekkel állt elő. Persze, az ő múltjával, emlékeivel könnyű dolga volt, hiszen azt mondhatta, hogy a posztomon Farkas János játszott, a csapatban ott volt az olimpiai bajnok Ihász, a világválogatott Mészöly vagy a fantasztikus Bundzsák Dezső. Persze hogy megérintett a Vasas, ahova még Kovács Feri bácsi ajánlott. Csak ő közben szövetségi kapitány lett, így a kezei alatt aztán nem is játszottam.
– Úgy tudom, némi pécsi kitérő után, Kaposvárról vezetett Pestre az utad.
– Igen, ott figyeltek fel rám. Az egyik osztálytársam látott játszani, és beajánlott a Táncsics Gimnázium csapatába. Hű, nagy-nagy boldogság volt. Hiszen mit akar egy kamasz? Kitűnni a társai közül. Láttam, a pálya szélén ott áll egy sor lány, s máig emlékszem egy barnára, akinek tetszeni akartam. Az országos bajnokság döntőjéig meneteltünk, és én rúgtam a legtöbb gólt. Innen kerültem a Rákócziba, ahol tizenhét éves koromban Mathesz berakott a mérkőzések utolsó öt-tíz percére. Nem érdekelte, hogy éppen vezetünk vagy vesztésre állunk, csak a tehetséget látta, akit gondozni kell. Gyakorlatilag felépített egy embert. A siker belső erőt ad, ami kell ahhoz, hogy a gyerekből ember legyen, a futballpályán is. Ha nincs ez a belső motiváció, kívülről ezt nem lehet megadni.
– Érezted aztán valaha a vidéki létezés hátrányát?
– Soha. Nem azért mentem Pestre, hogy válogatott legyek, hanem azért, mert szerettem volna több meccset nyerni, úgymond, nagy csapatban szerepelni.
– Tudom, hogy egyike vagy azoknak, akik szinte hozzánőttek a Vasashoz, így aztán nyilván még mindig az a kedvenc klubod. Kivel szerettél együtt játszani?
– Elöl Bélával, mármint Váradyval, meg Nácival, Izsóval. A kapuban Mészáros Ferivel, előtte a Komjáti Bandival, aztán Farkas Tibivel, meg majdnem mindenkivel.
– Ment a harc a csapatba kerülésért.
– Főként a csatársorban. Olyan játékosokkal kellett megküzdenem, mint a tarjáni-tatabányai Kovács, ott játszott Várady, Izsó és Gass Pista is. Régi edzői dilemma, hogy kit küldjünk pályára. Egy előre meghatározott hadrendhez keressünk megfelelő embereket, vagy akármi történik, a legjobbakat játszassuk, bármilyen poszton? Ebben volt zseniális volt például Verebes József, de Mészöly Kálmán is hasonló elvet vallott. Az 1982-es vb előtt is ugyanez volt a kérdés, hiszen mai fejjel senki sem rakná be egy csapatba Müllert, Fazekast, Nyilasit, Törőcsiket és engem, mert azt kérdezné: ki fog akkor itt szerelni? Amire persze azt mondanám, hogy majd nálunk lesz a labda, s akkor legfeljebb csak öngólt kaphatunk. Végül azért megoldottuk a védekezést is.
– A kedvenc edződ?
– Több is volt, de a Vasasban Bundzsák Dezső.
– Mit kaptál tőle, illetve mit vittél tőle az edzői pályára?
– Humánumot, egyenességet, hűséget. Továbbá azt, hogy nem kell abból túl nagy problémát csinálni, ha vereséget szenvedtünk. Ezt mind vittem magammal az edzősködésbe is.
– Itthon te voltál az első neves játékos, aki aztán a nőknél is dolgozott. Mennyivel másabb feladat ez, mint a férfiaknál edzősködni?
– Szakmailag nincs különbség. Minden egyébben van. Mert a lányoknak nagy-nagy lelkük van. Számukra más megemészteni egy kudarcot, de egy-egy sikert is.
– Aztán a nőknél, a Femina edzőjeként hatszor is magyar bajnok lettél, ez kárpótolt valamelyest azért, hogy a Vasassal nem nyertél bajnokságot?
– Talán. A lányok véletlenül jöttek. A REAC-nál éppen felmondtam, és rám csapott a Femina. Láttam, sokkal többet ki lehet hozni a csapatból. Szerencsénk is volt, mert pont az első bajnoki címünk elnyerésekor írták ki a női Bajnokok Ligáját. Boldog voltam, hogy a Feminával bajnokságokat nyertünk, hiszen ez játékosként nekem csak a másodosztályban adatott meg, a Rákóczival, a BVSC-vel és Montpelier-vel. Bármilyen furcsa így utólag, de még gólkirály sem voltam soha, pedig a legrosszabb idényben is rúgtam tizenhat gólt.
– Vagy-e valamire büszke?
– Taszártól Montpellier-ig meg a Femináig. Amit közben elértem. Azaz mindenre.
– Lenne mit elfelejtened?
– Lenne. De azt is át kellett élni, így vagyok egész.
– Jól tudom, a, hogy az MLSZ-ben dolgozol. Bozsik-programoztál, meg tanácsadás is szerepelt a feladataid között. Így aztán az egész magyar futballt, illetve hiányosságait rajtad is számon lehet kérni. Most van program meg akadémia, de a régi magyar futball, a trükkös, látványos, kombinatív játék már aligha tér vissza.
– A mai utánpótlásedzők tízszer annyit tudnak a sportágról, mint a régiek. Megtanítják a gyerekeket tolódva védekezni, meg sok minden másra a csapatjátékból, de képtelenek úgy fejleszteni az egyéni készségeiket, hogy a srácok tényleg tudjanak focizni, így nagy deficitekkel érkeznek a felnőttkorba. A most elterjedt egyéni képzési forma hasznos, de az addigra felhalmozódott hiányosságokat már nem tudja pótolni. Ugyanakkor látom, az élet körforgás. A futball is. Most alul vagyunk, de lassan megyünk felfelé. Leszünk mi még újra felül is.
– Egy Kiss sem tudja visszaidézni a régi focit?
– Mármint a családból?
– Igen.
– Egyik gyerekünk sem futballozik. Az ikrek, a két fiú Bécsben dolgozik, a lányunk itthon. Szeretik a játékot, de semmi több. Ennyit örököltek.
– Pedig milyen jó lenne azt hallani, leírni, hogy lesz még nagy a magyar foci, lesz még szép futball a Fáy utcában, jön még majd egy nagy Kiss László.
– Lesz ilyen, de nem biztos, hogy Kissnek hívják majd. Lehet, hogy éppen Nagynak, bár azt mondom, egy Kiss ne tréfálkozzon a nevekkel, nem ízléses.
