Egy válogatott orvos sem mindig segíthet a csapaton

– Hát, ifisportoló már aligha lesz, legfeljebb ha drasztikusan módosítják a korhatárokat. De ettől még elégedett lehet a pályájával.

– Mindenképpen. Egész életemben azt csináltam, amit szeretek, és gondolom, amihez értek. Soha nem vágytam más pályára, és ezt a szakmán túl a Illovszky-stadionra is elmondhatom.

– Tényleg, sportolt, futballozott egykoron?

– Sportoltam, de csapatban nem fociztam. Vízipólókapus voltam, de hamar visszatértem a szárazföldre. Érdekes, hogy kölyökként fradista, vagyis Kinizsi-drukker voltam, de ezt aztán kinőttem, ahogy a Vasashoz kerültem.

– Hol védett, a Vasasban?

– Ott is, meg a Szpariban.

– Rögtön a Vasasnál lett csapatorvos?

– Igen, a Sportkórház mellett. Valahogy így esett. Fiatal sebészként a Sportkórházban dolgoztam már pár éve, s egyszer a kiváló főorvos, Árky Nándor, aki akkoriban talán a rendelőintézet vezetője is volt, 1973-ban megkérdezte: mi lenne, ha beajánlana maga helyett a Vasas futballcsapatához. Neki rengeteg a dolga, s nyugodtan adná át a csapatot, mert tudná, hogy értő kezekbe kerül.

– Úgy látszik, tényleg abba került.

– Mit szólhattam volna ekkora megtiszteltetéshez? Manapság nem könnyű elképzelni, hogy milyen presztízse volt akkoriban egy ilyen ajánlatnak. Egyrészt valódi nagyságok közé kerülhettem, ráadásul bejárhattam a világot, amikor még alig-alig lehetett utazni, különösen nem Nyugatra.

– Hogyan fogadták?

– Nem úgy, mintha Pelé érkezett volna, de jól. Baróti Lajos bácsi volt az edző, úriember, kiváló pedagógus, jó szakember, s február, március során már a Magyar Népköztársasági Kupában menetelt a csapat, május elsején pedig a Népstadionban kupagyőztesek lettünk. Várady Béla három gólt lőtt a Honvédnak.

– Úgy látszik, Lejkó doktor érkezése szerencsét hozott a csapatnak.

– Hát, aligha miattam nyerte meg a csapat a kupát, de annyi bizonyos, a klub és én kölcsönösen megfeleltünk egymásnak. Egyértelműen jó társaságba kerültem, Hamar feltaláltam, megtaláltam magam. Nem volt nehéz dolgom. A klubnál mindig is baráti légkör uralkodott, az edzők és az csapat körül dolgozó többi szakember remekül kijött egymással.

– Tudja, hogy az ötven év során hány edzőnek segített?

– Ki lehet számolni, de soha nem tettem.

– Gondolom, voltak kedvencei.

– Mit lehet erre felelni? Ha valakit kiemelek, mindenki más megsértődik. Annyi bizonyos, számomra soha nem volt edzőkérdés. Amint említettem, idekerülésemkor éppen Baróti Lajos volt az edző, elképesztő szaktekintély. Alig több mint egy évet dolgoztunk együtt, de a nagy korkülönbség ellenére is a közös munkából örök barátság lett. De hát a többiek is, Illovszky Rudi bácsitól kezdve Mészöly Kálmánon, Bundzsák Dezsőn, Puskás Lajoson, Genzwein Ferin, Tóth Bálinton át egészen Gellei Imréig vagy éppen Komjáti Bandiig, mind-mind fajsúlyos ember, igazi egyéniség volt. Vasas-szívvel. Azt hiszem, valamennyiükkel jól kijöttem.

– És a játékosok? Bizonyára volt közöttük néhány kedvence.

– Ha volt is, igyekeztem nem éreztetni. Sem vele, sem másokkal.

– Pedig jószerivel világsztárokat gyógyított. Ott volt például Mészöly vagy a csodálatos, Molnár, Farkas, Puskás, Korsós csatársor.

– Igen, tényleg ott volt, csakhogy Mészölynek meg Farkasnak már csak a búcsúmeccsén dolgoztam, 1974-ben. De ettől még jó néhány klasszist gyógyíthattam.

– Azt nehezebb?

– Nem is tudom. Mindenesetre a sérülteknél a játékosok lelkével is kell foglalkozni, és a zseni az mindig nyűgösebb, mindig igyekszik más utakon járni. No meg ott van az időtényező. Egy sérülés után mindenki gyorsan szeretne visszatérni, hamar felépülni. Úgyhogy néha a türelmetlenséggel is meg kell küzdeni.

– A Vasasnál többen állítják, Várady Béla volt a kedvence.

– Igaz, szerettem Bélát, szegény fiatalon, hatvanegy évesen elment. Imádtam a szabadrúgásait. Ha az ellenfél tizenhatosa körül szabadrúgáshoz jutottunk, izgalomba jött a kispad, a másik pad pedig reszketni kezdett.

– Vele ugye a válogatottnál is találkozott?

– Hogyne. Egyébként a Vasas mellett öt éven át a válogatottnál is dolgoztam, segítettem Csank János, Gellei Imre és Pintér Attila munkáját.

– Hány bajnoki címnek örülhetett a csapattal?

– Egynek, hetvenhétben. Rudi bácsi volt az edző.

– Hát, most, jövőre NB II-ben kellene majd örülnie.

– Szívesen megtenném.

– Ismeri a másodosztályt?

– Nem igazán.

– Majd megismeri, bár nem az a dolga. Egyébként a Vasason kívül jár meccsre?

– Csak nagyon-nagyon ritkán, legfeljebb a válogatottra, vagy ha valamiért külön meghívnak. És persze, ha nem ütközik a Vasas meccsével, akkor Felcsúton is ott vagyok, jó huszonöt éve.

– Így persze látott már annyi mérkőzést, annyit ült már a kispadon, hogy nyugodtan lehetne edző, vagy éppen kapus is a Vasasnál.

– Hát, kapus már aligha, de a csapatot még össze tudnám állítani, nem mintha nem lenne erre megfelelő szakember.

– Mit gondol, mi kell ahhoz, hogy a Vasas azonnal visszajusson az NB I-be?

– Nem az a dolgom, hogy ezen töprengjek, mint mondtam, vannak itt edzők és vezetők elegen.

– Van ebben a játékosanyagban annyi, hogy legalább a második helyre befusson?

– Úgy hiszem, igen. De, ahogy a sebészet, itt is csapatmunka kérdése az egész. Mert a játékosok megvannak, bár nem az én dolgom a minősítés, úgy vélem, ez a társaság magasan viszi a lécet. Csupán annyi kell hozzá, hogy végre ismét igazi csapat, csapatmunka legyen a Fáy utcában.