Harminc éve hunyt el a Forma–1 szívtiprója

1947. augusztus 29-én született az angliai Belmontban. Orvostanhallgató volt, amikor a tanulás mellett húszéves korában Brands Hatchben beiratkozott egy autóversenyző tanfolyamra. Vezetés iránti szenvedélyében az volt a hiba, hogy szinte mindent addig hajtott, amíg nem sikerült összetörnie. 1967-ben kezdett el versenyezni egy saját maga által tuningolt Minivel.

Forma–1-es pályafutása 1973-ban kezdődött, és egészen 1979-ig tartott. Hunt hosszas keresgélés után 1976-ban a McLaren–Ford csapathoz igazolt a kétszeres világbajnok Emerson Fittipaldi helyére.

Az öntörvényű és a formalitásokra mit sem adó brit nem volt hajlandó aláírni szerződésének azon záradékát, amely szerint protokollrendezvényeken öltönyben kell megjelennie, helyette mezítláb, farmerben és pólóban „pompázott”, legtöbbször cigivel a kezében.

Mindezt elnézték neki, mert egyre közelebb került a világbajnoki pontvadászatot vezető, ámde súlyos balesete miatt futamokat kihagyó Niki Laudához.

A döntés az utolsó versenyre, a Japán Nagydíjra maradt, ahol a halál torkából összeégve visszatért osztrák nem volt hajlandó életét kockáztatni a pocsék időben, és néhány kör után kiállt. Hunt azonban mindent egy lapra tett fel, és az őrült iramú, esős versenyen harmadik helyen futott be, így a lehető legkisebb előnnyel, egy ponttal ő lett 1976 világbajnoka. Vannak, akik nem is tartják „igazinak” vb-címét, mert ha Lauda nem sérül meg a Nürburgringen, Huntnak esélye sem lett volna a végső győzelemre, hiszen az osztrák a balesete előtt 35 ponttal vezetett. A Hajsza a győzelemért című, 2013-as amerikai film a Forma–1 brit fenegyereke és a zseniális, de fegyelmezett osztrák közötti küzdelmet dolgozta fel.

A következő szezonokban már kevesebb babér termett Hunt számára, mert a McLaren technikailag nem tudta tartani a lépést a Ferrarival és a Lotusszal. James Hunt így is a közönség kedvencei közé tartozott, és pilótatársai többségével is jó viszonyt ápolt, még Laudával is barátok voltak, pályafutásuk kezdetén közös szobát béreltek Londonban. Hunt „adómenekültként” a spanyolországi Marbellán élt, ahol az 1979-es világbajnok Jody Scheckter volt a szomszédja. Legközelebb a csendes és visszahúzódó Ronnie Peterson állt hozzá, aki 1978-ban az Olasz Nagydíjon végzetes balesetet szenvedett. Hunt hiába rohant oda a kocsijához, és rángatta ki belőle, a svéd pilóta másnap meghalt a kórházban. A brit versenyző soha nem tudta feldolgozni barátja halálát.

1979-től a Walter Wolf Racing versenyzője volt, de ekkor már nem termett számára sok babér. Technikai problémákkal küzdött, az első hét futamból csak egyszer ért célba, ötször műszaki hiba miatt kellett kiállnia. A hetedik futam után a lelkesedését vesztett Hunt bejelentette visszavonulását, pályafutása éppen Monacóban ért véget, ahol hét évvel korábban bemutatkozott. Összesen tíz alkalommal nyert futamot, 23 dobogós helyezést szerzett, s 666 körön át autózott az élen.

1980-tól a BBC szakkommentátoraként dolgozott, és a rá jellemző keresetlen stílusban folyamatosan ostorozta Riccardo Patresét, akit felelősnek tartott Peterson balesetéért.

Hunt sokáig küzdött démonjaival, az itallal, a dohányzással és a depresszióval, de végül sikerült felülkerekednie függőségein.

Ugyanakkor érzékeny lélek volt, órákon át beszélt törpepapagájaihoz. Ő maga azt terjesztette, hogy ezernél több nő bújt vele ágyba, versenyoverallján a „Szex – a bajnokok reggelije” felirat volt olvasható, nem csoda, hogy mindkét házassága válással végződött. Első felesége később Richard Burton felesége lett, második házasságából két fia született.

James Hunt 1993. június 15-én, mindössze negyvenöt esztendősen szívrohamban halt meg wimbledoni otthonában. Állítólag egy nappal korábban kérte meg telefonon nála tizennyolc évvel fiatalabb barátnője kezét.