Sport
Kiprich unokájának már mezt küldött a Feyenoord
– Jól tudom, hogy a megyei első osztályban, Vértesszőlősön edzősködik?
– Hát, igen is, meg nem is.
– Ezt hogy kell érteni?
– Úgy, hogy karosszékből nem lehet edzősködni, edzést vezetni. November végén megcsúsztam a lépcsőn, és kezem-lábam törtem. Bár így is azt kell mondanom, hogy szerencsém volt.
– Mégpedig?
– A jelek szerint nem szenvedtem maradandó sérülést. Csípőprotézissel élek, és hát éppen arra a lábamra estem, amelyikbe beoperálták. Egy-két centin múlott, de hála az égieknek, azt nem érte ütés. Volt tehát némi jó is a rosszban, a protézis nem sérült meg.
– És a keze?
– A könyökömet is műteni kellett. Négy órán át operáltak a tatabányai kórházban, és sok embernek tartozom köszönettel. Bár idehaza – nem tagadom, kicsit lustaságból is – leginkább kerekesszékkel közlekedem, úgy tűnik, remek munkát végeztek az orvosok és az ápolók, s ha minden jól megy, néhány hét múlva már önállóan, járókeret nélkül is tudok mozogni.
– És hát a tatabányai futballbarátok így is felismerik.
– Igen, sokan. Ha az utcán vagyok, leszólítanak, elbeszélgetünk, megemlítik, hogy „Kiprichplotárvincze”, kezet rázunk, majd mindenki megy a maga útján.
– És egykori klubja, a Bányász vezetői?
– Bizonyára ők is aggódnak értem, bár annyira azért ezt nem érzem, ahogy azt sem ambicionálják, hogy dolgozzam a klubnál. Nem akarok bántani senkit, tudomásul veszem, hogy ez van. Annyira nem is érdekel már, bár nekem ez a város a mindenem. Itt születtem, itt nőttem fel, itt lett belőlem válogatott labdarúgó.
– Úgy tudom viszont, hogy Rotterdamban változatlanul számon tartják, szeretettel gondolnak volt jobbszélsőjükre.
– Igen, valóban, még mindig „sztár vagyok” Feyenoord-körökben. Amikor most kórházban voltam, mind a vezetők, mind a szurkolók folyamatosan érdeklődtek az állapotomról; volt, aki egy erre az alkalomra készített üdvözlőlapot is küldött nekem. Egy házaspár megszerezte a címem, összeállította a kártyát, és írt néhány nagyon kedves sort. Rendkívül jólesett. Ez is azt jelzi, hogy még mindig jegyeznek, tisztelnek Rotterdamban. Más futballkultúra, más világ. Ott respektálják az embert. Főleg azt, aki letesz valamit az asztalra.
– Úgy tudom, bizonyos összeget, életjáradékot is kap a hollandoktól.
– Igen. A Feyenoordnál fizetésem huszonöt százalékát levonták, és egy szociális alapba helyezték. A levont pénzhez sokáig nem lehet hozzáférni, csak harmincöt éves kor után igényelheti valaki a folyósítását, méghozzá havonta. Ezt mindenki attól függően kapja meg, hogy annak idején milyen konstrukciót választott. Én már egy ideje kapom, és még kapni is fogom. Na, ezt kellene nálunk is meghonosítani. Mert a futballista addig él jól, amíg játszik. De mi van utána?
– Gondolom, nem most értesült róla, hogy a Feyenoord már három fordulóval a vége előtt megnyerte a bajnokságot?
– Természetesen. Attól még, hogy lábadozom, tolószékben vagy járókerettel közlekedem, eljutnak hozzám a hírek.
– Nem hívták ünnepelni?
– Hogyne hívtak volna. Sőt, még most is várnak, figyalik, mikor leszek végre jobban. Az 1993-as elsőségünk óta most harmadszor lett aranyérmes a csapat, s a mi időnkben óriási fieszta volt a győzelem után: százötvenezren ünnepeltek az utcákon, felforgatták a várost. A Feyenoord drukkerei fanatikusak, élnek-halnak a csapatukért – és aki boldoggá teszi őket, azt nem felejtik el. Ahogyan a vezetőség sem. Ezért van az is, hogy szüntelenül érdeklődnek, küldik a meghívókat, a repülőjegyeket. Állnak mindent, csak menjek, legyek ott velük. Fantasztikus emberek. És már az unokámra is számítanak, küldtek neki Feyenoord-mezt.
– Pályafutása során ugye a Feyenoordnál töltött évek voltak a legszebbek?
– Mindenképpen. Hat évet töltöttem, vagy inkább úgy mondom, futballoztam a klubban. Nagyjából negyvenezren voltak kint minden meccsen, s varázslatos hangulatot teremtettek. Jöttek a sikerek, egyszer lettünk bajnokok, négyszer Holland Kupa-győztesek, és a Kupagyőztesek Európa-kupájában bejutottunk az elődöntőbe. Egyébként miattam Tatabányán is többen lettek Feyenoord-drukkerek.
– Mit gondol, mitől lett ennyire népszerű?
– Úgy vélem, elsősorban a hozzáállásom, töretlen győzni akarásom és a góljaim emeltek mások fölé. Az pedig szurkolói körökben tett népszerűvé, hogy egynek tartottam magamat a drukkerekkel. Ha valaki megszólított, szívesen álltam le vele beszélgetni, sohasem mondtam, hogy most hagyjatok. Szerintem ez is hozzátartozik a futballista életéhez; fontos, hogy tartsa a kapcsolatot a drukkerekkel, ha aláírást, közös képet szeretnének vagy csak társalogni kicsit, nem ildomos nemet mondani. A szurkolók jönnek ki a mérkőzésre, ők veszik meg a jegyet és a különböző relikviákat, ők töltik meg a stadiont – ahogy ők vannak érted, úgy vagy te is értük. Csapaton belül is mindenki jóban volt mindenkivel. Szerintem az volt minden idők egyik legjobb brigádja, ha egy-egy sikert megünnepeltünk, nem hárman jöttünk össze, hanem minimum tizenöten.
– Az egykori társakkal tartja a kapcsolatot?
– Elsősorban Arnold Scholtennel. Ő már járt Tatabányán is. Vele kifejezetten jó barátságban voltam. Manapság utánpótlásedzőként dolgozik a klubnál, ugyanúgy, mint Gaston Taument. A Feyenoordnál nem felejtik el a régi klasszisokat.
– És itthon, itthon sem felejtették el?
– Ez már kicsit bonyolultabb kérdés, mert elsőre mindenki Irapuáto felől érdeklődik. Arról, hogy miként kaphattunk hat gólt a mexikói világbajnokságon a szovjet csapattól.
– Érdekes, nekem egy 1991-es szovjetek elleni, 2–2-es moszkvai meccs ugrik be elsőnek Kiprich Józseffel kapcsolatban, mert ő rúgta mindkét gólunkat. Mégpedig annak a Csercseszovnak, aki jelenleg a Fradi sikerezője. Úgy tudom, most meghívta Csercseszovot egy pecázásra. Elment?
– Tényleg meghívtam, és remélhetően össze is jön a nagy halfogás, de úgy tudom, a mester egyelőre otthon van.
– És akkor most elárulhatná, hogyan is kaphattunk hatot Irapuatóban.
– Na, ez az. Ezt még mi, akik játszottunk sem tudjuk. Egyszerűen lezsibbadtunk, megbénultunk. És azóta is ez az első kérdés, és ezt kérdezzük mi is önmagunktól.
– Hat gól az azért hat gól. Azt még az unokák is öröklik. A két futballozó fiát nem szekírozzák ezzel a szurkolók?
– Megesik néha, de hát ez megtörtént, ezt vállalni kell.
– De nem nekik. Hogy érzi, a két gyerek ki tud lépni apja árnyékából?
– Hát, nem hiszem, hogy valamelyikőjük is eljut a hetvenedik válogatottságig, de én már annak is örülök, hogy ahol futballoznak, ott otthon érzik magukat. A kisebbik, Dávid Tiszakécskén játszik, és masszív belső védő. Már huszonkilenc éves, s nem hiszem, hogy eljut még a válogatottig.
– És Dani?
– Ő már harminchárom, és jelenleg térdműtétre vár.
– Ezzel be is fejezi?
– Nem hiszem, és nagyon remélem, hogy utána még talpra áll, mert imádja a focit.
– És az apjuk, az ötvenkilenc éves Kiprich József otthon lesz még valaha a magyar futballban?
– Hát, erre innen, a kerekes székből mit tudok válaszolni? Csak megérzéseim vannak, de azokat nem szeretném senkivel megosztani. Annyit mondhatok, a magyar foci mindig velem volt, és velem marad, amíg csak élek.
Átéltük a Szovjetunió összeomlását
Mi már rendszert váltottunk az 1991-es, moszkvai meccs előtt, ott viszont, ha nem is virágzott, de még élt a Szovjetunió. Vele együtt persze minden balgaság, ami a vasszigorból következett. Hazafelé, Seremetyevón, a repülőtéri beszálláskor szanaszét volt a csapat, én mint népsportos, történetesen a két gólja tudatában csupamosoly Kiprich mellett, a helyi tolmács társaságában tátottam a számat, amikor az útlevélkezelő felcsattant, és a kétgólos szélsőtől bumázskát követelt. Vagyis papírt, igazolást, hogy hol is töltötte az éjszakát a jobbszélső. Hát bumazska nyemá, bár a szálloda természetesen adott igazolást, csak hát a vidám csatár, nem tudván, hogy mire is jó a papír, a szemétbe dobta.
Nos, akkora patália keletkezett, olyan csatazaj töltötte be a repteret, amekkora még egy harcos szovjet filmben sem létezett. Ám a tolmácsunk rögvest tudta a dolgát, cselekedett. Miközben a kiskatona harsányan pocskondiázott bennünket, a tolmács megnyugtatott mindenkit, magyarul azt mondta, nyugi, nyugi, ő majd intézkedik. És tényleg elindult valahova, na nem egyenest a fellegekbe, de valami főmufti irodájába. És ahogy távolodott, az útleveles mutogatott utána, és tompa hangon, suttogva tudomásunkra hozta: „KGB, KGB”!
Hű, a mindenit! Na még ilyet! Hogy egy kiskatona megmutatja nekünk, eleve gyanús külföldieknek, hogy ki a KGB-s, ilyen nem létezett. Egyszerűen nem létezhetett. És hát azt beszéltük, miközben pecsét került Kiprich útlevelébe is, hogy kész, vége, ezek is jönnek utánunk.
Mindenesetre, miután a katona nem tudta, milyen felelőtlenül fecserészünk, boldogan kért autogramot Kiprichtől. Látta a meccset, és tetszett neki a két gól, no meg a szélső játéka. És az is igaz, hogy valamivel később a történelem is bennünket igazolt.