Sport

100 éves a legendás autóverseny

A Le Mans-i 24 órás története

A hétvégén rendezik a 91. Le Mans-i 24 órás futamot, ám az esemény maga idén 100 éves, hiszen az első ilyen viadalt 1923. május 26–27-én tartották, centenáriumot ünnepel tehát az egyik legrangosabb autóverseny. A jubileum alkalmából visszatekintünk a Le Mans-i verseny múltjára – írja a vezess.hu.

100 éves a legendás autóverseny
Le Mans 1929. – a győztes Speed ​​Six Bentley Old Number
Fotó: NorthFoto

Ott rendezték az első igazi grand prix-t. Ahogy már említettük, a Le Mans-i 24 órást első ízben 1923-ban rendezték meg, de gyökerei két évtizeddel korábbra nyúlnak vissza.

Az autóversenyzés tulajdonképpen egyidős az automobillal, amint léteztek belső égésű motorral hajtott négykerekűek, rögtön akadtak olyanok, akik szerették volna összemérni maguk és gépeik képességeit másokéval.

A szervezett autóversenyzés szülőhazájának Franciaországot tekinthetjük, ám a kezdetek nem voltak túl szervezettek vagy biztonságosak: 1903-ban a Párizs–Madrid versenyen sorjáztak a balesetek, mások mellett a Renault-társalapító Marcel Renault is életét veszítette, a közúti futamot Bordeaux-ban már le is állították a hatóságok

Franciaországban több vállalkozó szellemű csoport is saját tervekkel állt elő egy – korabeli szinten – professzionális verseny szervezésére, a legjobb tendert az 1906 januárjában alapított Automobile Club de la Sarthe nyújtotta be, így az év júniusának végén meg is rendezhették az első igazi „grand prix”-nek tekintett, Sarthe és Le Mans környéki lezárt közutakon (103 km) tartott versenyt, amelyen jó 1200 kilométer megtétele után a 33 indulóból a Renault-t vezető magyar Szisz Ferenc került ki győztesen. Az eseményen egyetlen lábtörés történt, szervezési-biztonsági szempontból teljes volt a siker.

Az Automobile Club de la Sarthe ezt követően számos rövidebb autóversenyt bonyolított, és miután az első világháború sötét fellegei is elvonultak, az 1922-es Párizsi Autószalonra egy igazán nagyszabású esemény terveivel érkeztek az addigira Automobile Club de l’Ouestre (ACO) átnevezett szervezet tagjai.

1923 májusának végén aztán meg is rendezték a kerék- és felnigyártóról elnevezett Rudge-Whitworth 24 órás hosszútávú Grand Prix-t, azaz az első Le Mans-i 24 órást.

Az első, már 17 kilométeres, lezárt közutakat is magába foglaló nyomvonalú futam még nagyrészt földutakon zajlott – a Mulsanne-egyenesen volt köves borítás –, a győztes André Lagache és René Léonard párosa lett, akik a francia Chenard-Walcker Type U3-mal 2209,5 km megtétele után értek be elsőként.

1926-ra korabeli mércével korszerű módon leaszfaltozták a teljes pályát, de egyéb téren is sorjáztak az újítások. Az automobilizmus hőskoráról beszélünk, Le Mans és általában a hosszútávú versenyzés pedig amolyan műszaki keltető, nagy sebességű labor a mai napig.

1925-ben a Chenard-Walcker „Tankja" már kezdetleges aerodinamikai fókuszú kasztnival állt rajthoz, ’26-ban a Lorraine-Dietrich autóján megjelent az első ködlámpa, mellyel a Küklopsznak is becézett járgány az első három helyet hozta, ’27-ben pedig az addig csak orrmotoros, hátsókerék-hajtású autók mellett megjelent az első elsőkerék-hajtású modell is, az architektúra egy 7. hellyel igazolta létjogosultságát.

Az indulástól a második világháborúig szinte minden évben megrendezték az egyre híresebb versenyt – 1936-ban általános munkássztrájkok miatt törölték az eseményt –, ami a győzteseket illeti, előbb a Bentley, majd az Alfa Romeo és a Bugatti ért el komoly sikereket.

A második világégést követően 1949-ben tartottak újra Le Mans-i 24 órást, amelyet egy, autókat saját nevén mindössze két éve gyártó olasz márka, a Ferrari egyik modellje nyert meg. A nem sokkal korábban már a Mille Miglián is győzedelmeskedő, 22-es rajtszámú, Ferrari 166 MM-et egy 140 lóerős, 2 literes V12-es hajtotta, amellyel 3178 km-t húzott le az amerikai Luigi Chinetti és a brit Peter Mitchell-Thomson párosa.

Remek bemutatkozás volt, de az igazi sikerszériára még várni kellett néhány évet, ugyanis az ’50-es évek leginkább a Jaguarról szólt, a brit márka autói 1951 és ’57 között ötször győztek (egy-egy mercedeses és ferraris megszakítással.)

Ha már az 50-es évek és Mercedes, sajnos mindenképp meg kell említenünk az autóversenyzés történetének talán legszörnyűbb balesetét, amely aztán hosszú évtizedekre el is riasztotta a stuttgarti márkát a versenypályáktól. 1955-ben Pierre Levegh Mercedes-Benz 300 SL versenyautója a nézők közé repült, miután egy rivális előzése közben hirtelen irányt váltott előtte. A baleset összesen – a pilótát is beleértve – 83 áldozattal járt, további 120 ember megsérült.

Természetesen újabb műszaki újdonságokat is hozott az évtized: a Mercedes-Benz 1952-ben a Bosch által repülőgépmotorokhoz fejlesztett közvetlen üzemanyag-befecskendezést vetette be autóján, míg a Jaguar C-Type-on 1953-ban jelentek meg a mára szintén széles körben használt tárcsafékek.

Olvasóink közül is minden bizonnyal sokan látták a néhány évvel ezelőtt Christian Bale és Matt Damon főszereplésével készült Ford v. Ferrari (Az aszfalt királyai) című filmet, amely a címben említett két márka Le Mans-i vetélkedését dolgozta fel.

Okkal, hiszen az 1960-as évtized róluk szólt a 24 óráson: a Ferrari 1958-től ’65-ig hét abszolút győzelmet zsebelt be Le Mans-ban a 250 Testa Rossa, valamint az új prototípusszabályokhoz épített 250 és 275 P-vel. Érdekesség, hogy Enzo Ferrari annak idején állítólag azt mondta, hogy „a szekeret is húzza a ló, nem tolja”, mégis a maranellói márka volt az, mely 1963-ban elsőként tudott középmotoros modellel Le Mans-i győzelmet aratni.

Miután Enzo utolsó pillanatos hátraarcát követően a Ford nem tudta felvásárolni a Ferrarit, az amerikai márka a versenypályán akart elégtételt venni. A korábbi Le Mans-győztes Carroll Shelby (1959, Aston Martin) segítségével újratervezték a GT40-es versenyautójukat, amellyel aztán zsinórban négy győzelmet arattak ’66 és ’69 között. (1968-ban az úgynevezett diáklázadások, forradalmi hangulat miatt a Le Mans-i 24 órást halasztva, szeptemberben rendezték meg.)

Az 1960-as évek végén – a Forma–1-hez hasonlóan – a hosszútávú versenyzésben is megjelentek a modern értelemben vett aerodinamikai elemek, szárnyak és formák, 1970-ben pedig már egy ma is frissnek ható kasztnival, a 917KH modellel a Porsche tudott győzedelmeskedni. Érdekesség, hogy az 1970-es volt az utolsó kiadás, amikor a rajtnál a pilótáknak oda kellett szaladniuk az autóikhoz, hogy beszállás után álló helyzetből vágjanak neki a futamnak. 1969-ben John Woolfe, egy rendkívül tehetős és meglehetősen eredményes privát versenyző a rajtot követő első körben szenvedett halálos balesetet, amikor autója felett elveszítette az irányítást, mert még nem kötötte be a biztonsági övét. Ez volt a szokás, az övbecsatolás nélkül gyorsabb rajttal az első körben lehetett pár helyet nyerni. A brit Woolfe vásárolta meg az első magánvevőnek eladott 917-es Porschét, amelyet Ferdinand Piëch, az autó konstruktőre szerint összesen ketten voltak képesek uralni, beleértve a kor legnagyobb autóversenyzőit.

Kapcsolódó írásaink