Sport
Böde Dani nem ad, de nem is kér kegyelmet – INTERJÚ
– Még talán a labda is örült, hogy visszatért az élvonalba. Nehéz volt?
– Mármint mi volt nehéz? A visszatérés?
– Az is, de elsősorban inkább az, hogy ne a szájával rendezze az ember a vitákat, hanem a pályán.
– Számomra a mindennapos létezésen túl az volt a fontos, hogy játszhattam. Ha NB III-ban, akkor NB III-ban. Borzasztó lett volna azonnal abbahagyni a focit.
– Gondolom, a társak és az ellenfelek is tisztelték. Sőt, néha még a bírók is.
– Úgy hiszem, megdolgoztam érte, bár ez így kicsit fellengzősen hangzik. Viszont ez szakmailag is sokat számított, és úgy vélem, egykor még profitálhatok ebből.
– Most még nem?
– Annyiban talán igen, hogy soha nem szabad feladni. Alacsonyabb osztályban is küzdeni kell, meg kell dolgozni a sikerért, s ott is könnyebb védekezni, mint gólt rúgni. A gólért ott is át kell mennie a labdának a gólvonalon. És azt még a bírónak is meg kell adnia...
– Ott is megjelent az ember „Madocsa”-felirattal, az egyszemélyes Böde-rajongótábor?
– Igen. Bár van még egy rajongóm, aki azt írja fel a molinójára: Böde Dani, rúgj egy gólt!
– Ismeri őket személyesen?
– Természetesen. Elvégre Madocsa nem olyan borzasztóan nagy hely, hogy ne ismernék szinte mindenkit. Mindenkinek köszönök, mindenki köszön nekem is.
– Tudom, díszpolgár egy ideje, hiszen büszke a falu neves szülöttére.
– Büszke, de nem ott születtem, hanem Szekszárdon, hiszen Madocsán nincs kórház, de ott éltem, élem az életemet. Születésemtől fogva.
– Tudom, ott edzősködik is. Vannak ügyes gyerekek, Böde-követők?
– Ügyes srácok mindenütt az országban fellelhetők, csak a megváltozott élet már hamar másfelé viszi őket. Én még egész nap futballoztam, mindent beleadtam, na, nem tudatosan, hideg fejjel, csak ösztönösen, hogy focista legyen belőlem.
– És a két fia? Ők követik az apjukat?
– A nagyobbik tizenegy éves, csatár, és Pakson játszik. A kisebb most volt nyolc, és a madocsai U9-es csapat tagja.
– Ügyesek?
– Mit mondhat erre egy apa? Lelkesek, komolyan veszik a focit. Természetesen, ha tehetem, ott vagyok a mérkőzéseiken. Szurkolok nekik, de leginkább magamban.
– És ők megnézik a papát?
– Általában igen.
– És mit gondol, látják még a válogatottban? Erre a kérdésre olvastam egy frappáns Böde-választ, hogy majd a Tolna megyeiben.
– Öregjátékos-fejjel mi mást válaszolhatnék? Tudomásul kell venni az idő múlását, azt, hogy már nem bennem gondolkodnak. Ugyanakkor, ha hívnának, kezem-lábam törném, csak mehessek.
– Most, a visszatérésekor volt-e valami egyezség, hogy mikor állítja be Bognár György edző?
– Ezt hogy érti?
– Hát úgy, hogy – mondjuk – félidőben kap lehetőséget, vagy kezd, és aztán lecseréli. Ilyesmire gondolok.
– Na, nem! Ha baj van, hozzám nyúl, de ez nem kérdés. Nincs ebből probléma, köztünk nem kell ehhez külön alku...
– Jó edző?
– Na, erre is mit mondhatnék? A tények magukért beszélnek, s annyi talán mindenki számára nyilvánvaló, hogy ért a játékosok nyelvén. És hát ez a szakma egyik alapkövetelménye, kulcskérdése. No, meg szerencse is kell meg felkészültség az edzősködéshez is...
– Úgy beszél, mint aki edzőnek készül.
– Nem, nem tudom még, mi lesz később, bár végzem az edzőin a C licencet, és jó lenne a futballban maradni, de ki tudja, mit hoz az élet. Egyelőre annyit tudok, szeretek Bognár Györggyel dolgozni, jól kijövünk egymással. Igaz, pályafutásom során kevés olyan emberrel találkoztam, akivel nem jöttem ki.
– Mit gondol, meddig látunk még Böde-gólokat?
– Amíg az erőm engedi, és hát ha az edzőm is úgy gondolja, a pályán leszek.
– Vannak még céljai, esetleg tör-e valamilyen új csúcsra?
– Nem, csúcsdöntésre nem készülök, csak ahogy az élet kiforogja magát. Általában mindig a pillanat, az adott meccs a cél, az adott meccs érdekel. Soha nem kérni kegyelmet, de nem is adni.
