A Fradi mélyrepülésének titkairól mesél az egykori edző

– Láttam egy önnel készült interjút, amelyben azt mondta: „első a család, de a futball az örök”. Szép mondás, megragadott.

– Tényleg szép, csak egészen pontosan azt mondtam: „de a futballról nem mondunk le soha”.

– Így is szép, s gondolom, szerencsésnek tudja magát, hogy tényleg soha nem kellett lemondania a játékról. Illetve egyszer mégis, amikor 1990-ben menedzsere, Emir al-Hamawandi társaságában este repült volna új állomáshelyére, Kuvaitba, ám Irak elnöke, Szaddam Husszein megelőzte, ő már reggel bevonult csapataival.

– Igen, hát furcsa helyzet volt. Volt ugyan szerződésem, csak egy időre Kuvait nem a futballal volt elfoglalva. És más sporttal sem. Volt kedves TF-es tanárom, a gerelyhajító Kulcsár Gergely éppen ott edzősködött, volt néhány atlétája, s emlékszem, nagyon várt.

– Hiába. Ön meg itt maradt állás nélkül?

– Fél évig nem volt munkám. Aztán jött a Vasas, Rudi bácsi, vagyis Illovszky Rudolf és Komjáti Bandi lejöttek Keszthelyre, hogy lenne-e kedvem vasasozni.

– Tudom, volt kedve.

– Igen, már velem alapozott a csapat. Egyébként akkoriban, mozgalmi múltja miatt, hogy úgy mondjam, kicsit gyanús volt a Vasas, minden szempontból nehéz helyzetben dolgozott. De én nem politizálni mentem, és sikerült másfél év alatt kiegyenesednünk, s hatodik helyen zártuk a következő szezont.

– Aztán még volt MTK-, Siófok-, megint Vasas-edző, 2000-ben pedig szövetségi edzőként az utánpótlás- és az olimpiai válogatott következett.

– Nagy megtiszteltetésként éltem meg a felkérést. Ráadásul ennek olyan haszna is volt, hogy később szövetségi kapitányként jó néhány akkori utánpótlás-játékost, Szabics Imrét, Halmosi Pétert, Gera Zolit, Lőw Zsoltot, Bodnár Lacit, Gyepes Gabit a nagy válogatottba is meghívtam. És most, hogy az öregfiúk válogatottját igazgatom, van az említettek közül egy-két olyan focista, mint például Gera, akinek mindhárom korosztályban az edzője voltam, vagyok. És mondhatom, örömmel jönnek a „veteránok”, Petri Zsolt például Németországból érkezik.

– Úgy tudom, harminckét-harminchárom éve edzősködik. Ebből hány évet vállal tiszta szívből?

– Ha azt mondom, valamennyit, elvégre a hibáit is vállalja az ember, akkor őszintétlennek tűnhetek. Viszont úgy harminc évre boldogan gondolok vissza. Érdekes, több csapatomat, még a Fradit is a tizenkettedik helyen vettem át, és szinte minddel előrébb végeztem..

– A legboldogabb idők?

– Az utánpótlás-válogatott melletti munka.

– Fradi?

– Mindenképpen felemelő volt számomra, hogy a Ferencváros nagy baja idején rám gondoltak. Az ország még csak ismerkedett a kapitalizmussal, én meg rövid ideig Cipruson, a Nea Salamia Famagusta edzője voltam, illetve már hazajöttem.

Lipcsei Péter nagy segítséget jelentett Gellei Imre számára

Fotó: MH

– Mit gondol, pusztán a kapitalizmus farkastörvényeinek mellékterméke volt az NB I-ből való kizárás?

– Bizonyára nem, de hát példát akartak statuálni, s ennek a Ferencváros tökéletesen megfelelt. Valóban nem voltak meg a nevezés anyagi feltételei, fűnek-fának tartozott a klub, még a játékosoknak és a vezetői stábnak is, így aztán a kizárással a többi csapatot is meg lehetett fenyegetni. Ezért, ami korábban elképzelhetetlen volt, 1901 után három éven át a másodosztályban bűnhődött a csapat.

– Hogyan fogadták az Üllői úton?

– Úgy éreztem, megváltóként. Miután László Csabától megváltak, Furulyás János szakosztályelnök keresett meg azzal, hogy átvenném-e a csapatot. Tudtam, hogy gazdaságilag vannak problémák, ám ez számomra nem volt újdonság. Pályafutásomban szinte mindig oda hívtak, ahol segíteni kellett a valamiért bajba jutott klubokon. És a Fradi akkor bajban volt. Elvállaltam! Igaz, előtte megkérdeztem három nagy öreget, Szűcs Lajost, Albert Flórit és Rákosi Gyulát, hogy mit gondolnak, valóban szükség van külső segítségre.

– Gondolom, igen volt a válasz..

– Ha más, nem vállalom a feladatot, még akkor sem, hogy ez sokak számára óriási megtisztelés jelentett volna. Rögtön kellemetlen munka várt, keretet kellett szűkítettem. Megkérdeztem a vezetőket, hogy szerintük kik azok, akik már nem Fradi-szinten teljesítenek, és kik azok, akik esetleg bomlasztanak. Így aztán három játékostól megváltam. Éppen bajnoki szünet volt egy válogatott meccs miatt, néhány nap pihenőt adtam a játékosoknak, azzal a kéréssel, hogy tartsanak önvizsgálatot, ők vajon mennyiben hibásak a kialakult helyzetért. Keresse meg mindegyikük a saját felelősségét. Mert mégsem lehet mindent a külső körülményekre fogni, aki a Fradiban játszik, aki élvezi a szurkolók megkülönböztetett figyelmét és szeretetét, az nem engedheti meg magának a nyafogást, a kifogáskeresést, annak legjobb tudása szerint produkálnia kell.

– Ez kérés volt vagy utasítás?

– Inkább kérés, hiszen egy ilyen utasítás végrehajtását hogyan lehetne ellenőrizni. Egyébként is, én a csapataimat mindig belülről irányítottam, és nem felülről. Igyekeztem minden játékos valamennyi gondját megismerni, és persze, akinek tudtam, segítettem. Még a magánéleti kérdésekben is. Mindenkivel egyénileg elbeszélgettem, felmértem a bennük rejlő lehetőségeket. Edzői hitvallásom, hogy a futball csapatjáték, amelyet egyének játszanak. Ez azt jelenti, hogy egyszerre kell közösséget építeni és a játékosok fejlődésével egyedileg is foglalkozni.

– Jól gondolom, hogy azért NB I-re szerződött?

– Természetesen. De ettől még a csapat határtalan szegénysége az egész bajnokságra rányomta a bélyegét. A vezetők az ígéreteken kívül nem tudtak mással szolgálni. A játékosok egy részét az adósságok törlesztésének fejében elengedték. Fél év alatt így ment el Szűcs Lajos, Takács Ákos, Rósa Dénes, Tőzsér Dani. Én tiltakoztam, hiszen nem perememberek távoztak, de hiába. Hogy úgy mondjam, a biztosítékot Leandro távozása verte ki. Hiába mondtam neki, hogy tudom, ő a Fradi szerelmese, hogyan mehet el, de azt felelte: mester, családom van, és én profi vagyok.

– Így maradt, aki maradt, így a pénztelenség is, s jött az NB II.

– Könyörögtem a vezetőknek, hogy ez így nem lesz jó, de a pénztelenség nagyobb úr volt, átvette a hatalmat, s így NB II. lett. Abszolút igazságtalanul! NB I-es bajnokira készültünk, amikor pár nappal a tervezett kezdés előtt közölték, helyette NB II. lesz. A játékosok összeomlottak. Ekkor kellett emberileg is melléjük állni. Elmondtam, hogy aki akar elmehet, de aki marad, annak tudnia kell, hogy miért marad. Az később nem hivatkozhat semmire, Tudnia kell, hogy a Fradi nem NB II-es csapat, soha nem esett ki, oda csak száműzték. És érezniük kell a közönség óriási szeretetét, amely azt is tudatosítja, hogy az anyagi nehézségek ellenére nincsenek egyedül, hogy együtt mindenkinek megmutathatjuk, hogy a Fradival ezt nem lehet csinálni. Ebben az emberi munkában rengeteget segített Lipcsei Peti, hisz az ő szava másként csengett az öltözőben. Ugyanígy hitelesen szólt Albert Flóri, a visszatérő Dragóner Attila és sokaknak reményt adott Tököli Attila is, aki sok NB I-es klub invitálását félretéve mégiscsak a Fradiba igazolt vissza. Adott volt egy szűk mag, amely záloga volt a visszajutásnak.

Gellei Imre az FTC meghatározó játékosaival, a szűk kerettel

Fotó: MH

– Nem sikerült.

– Nem. Az őszi idény végén Tímárt is eladták. Hiába jeleztem, hogy 11 emberrel nem lehet végigjátszani egy bajnokságot, sőt egy kupasorozatot. Ugyanis a Magyar Kupában is meneteltünk, nem is akárhogy. 2006 végén Gyirmóton jutottunk tovább, igazi vezéráldozattal, hiszen a bíró már a továbbjutásunk biztos tudatában kiállította Dragónert és Tökölit is. Így 2007 elején csak harmatos kerettel szerepeltünk, a helyetteseik nem ugyanazon a szinten voltak, mint a stabil kezdők. Egy-egy helyettesítés mindig elmegy, de így egyszerre sok volt. Kiestünk a kupából, és itt elindult valami idegen dolog. Már a Kecskemét elleni meccs előtt jeleztem, hogy felajánlom a lemondásom, mert ezzel én nem tudok azonosulni. Sajnos, azon a meccsen csúnyán ki is kaptunk. A vezetőség pedig minden vita nélkül elfogadta a lemondásom. Sajnálom, hogy így alakult! Nagy vágyam volt megnyerni azt az NB II-es bajnokságot, majd visszajutva az NB I-be a Fradival elérni és megünnepelni a félezredik bajnoki mérkőzésemet egy elsőosztályú kispadon.

– Akkor nyilván nem szívesen emlékszik a ferencvárosi napokra.

– Ez nem így van. Én ott tudtam meg, mit jelent a szurkolók szeretete. Hiába voltam szövetségi kapitány, sok-sok klubcsapat edzője, olyan rajongást és szeretetet nem tapasztaltam, amilyet a Fradiban.

– Most Csercseszov menetel az újabb bajnoki cím felé csapat, de meg-megbotlik időnként. Mit gondol, nem állítják meg?

– Aligha. Szerintem fölényesen viszi el az aranyat. A Fradival kapcsolatban egyetlen gondom, vagy inkább aggodalmam, hogy összetörőben az a hagyományos kép, amely azt ábrázolja, milyen sok magyar gyerek, sőt, ferencvárosi nevelésű játékos focizik a csapatban. Azért is szerették olyan sokan a csapatot, mert úgy érezték a szurkolók, hogy aki ott játszik, az egy közülük, ugyanolyan, mint ők, az helyettük is rúgja a gólt. Most nagyon örültem, hogy a Lisztes gyerek bemutatkozhatott, ráadásul sikerrel.

– De hát a magyar edzők is elfogytak, itthon is, külföldön is. Ha jó tudom, mindössze Lőw, Dárdai és Gálhidi dolgozik kint. Ennek mi lehet az oka?

– Elsősorban az eredmények. Nem hiszem, hogy edzőink többsége kevesebbet tud, mint a külföldiek, inkább az a gond, hogy régóta alig volt komoly eredménye a magyar futballnak. Nem egy-egy meccsre gondolok, hanem Eb-re meg vébére, meg hát a klubtornákra. Mert tudomásul kell venni, a játékos, annak szereplése adja el az edzőt is.

– A kapitányunk is olasz, bár úgy látszik, ő tud valamit.

– Igen.

– De nem könnyebb egy játékossal anyanyelvén szót érteni, mint törni az angolt vagy a németet?

– Mindenképpen, bár úgy néz ki, Rossi kapitány, azon túl, hogy nyilván érti a szakmát, megtalálta a csapattal a hangot. Olyan közösséget alakított ki, amelyben mindenki megtalálja a helyét, otthonosan mozog.

– A kapitánnyal, illetve az eredményeivel nincs is gond, azok „eladják magukat”, viszont ha egy vergődő klubhoz beállít egy külföldi névtelen, már írhatja is alá a szerződését. Nem baj ez?

– De baj.

– És van rá megoldás?

– Van. A nagyobb bizalom. Egy csapatért mindig az edző felel, elsősorban neki jelent fejfájást a rossz szereplés. Ezt kellene megérteniük a vezetőknek, nagyobb bizalmat és több segítséget kell adni az edzőknek, s akkor bizonyára az eredmények is jönnek. Na, meg emberileg is meg kell érteni, ki kell egészíteni egymást, játékosnak, edzőnek, vezetőnek, az meghozhatja az eredményt. Nem mondom, hogy nálam ez mindvégig így volt, de csak oda mentem, ahova hívtak, és ahol éreztem, hogy rám van szükség. Úgy hiszem, a szerencse mellett ettől volt szép az edzői pályám.