Gálhidi mester a sivatagi hullámvasúton

– Hogy-hogy itthon, kidobták?

– Á, szó sincs ilyesmiről.

– Hát akkor, hazahívta valamelyik csapat?

– Nem, nem hívott senki, s nem is tudom, hogy hiányzom-e egyáltalán a magyar futballból. A szent ünnep, a ramadan hozott haza, amely az idén március huszonkettőtől április huszonegyedikéig tart. Szünetel a bajnokság, tíz nap szabadságot kapott a csapat és természetesen a vezetők is. Szigorú hagyománya és szabályrendszere van a mohamedán ünnepnek – ezért a szünet –, például az nálunk is köztudott, hogy napkeltétől napnyugtáig nem szabad enni.

– Hát, Gálhidi György most itthon ehet.

– Igen, de elsősorban nem ezért öröm hazajönni. Boldogság látni például a Népstadiont, ahol egykoron négyszer én is futballozhattam. Egyébként is, még egy üres falusi pálya láttán is meghatódom, hát még egy háromnegyedházas Puskás-stadiontól. És hát a hangulat, az maga a csoda. Varázslat.

– Egyiptomban nincs hangulat?

– Van, bár nem igazán a mi meccseinken. Mi a sivatag szélén, Kairótól úgy nyolcvanöt kilométerre, az Alassiuty Hotelben élünk, s a klub nem egy város, cég, vállalat csapata. Nem. A mi tulajdonosunk, Mahmud Alassiuty, a tulajdonában lévő szálloda köré épített fel egy futballklubot. Mondhatom, remek létesítmény. Egyébként július elején utaztam ki, s tudtam, mi vár rám. Kilenc éve már dolgoztam Egyiptomban, akkor összejött a csoda, egy abszolút esélytelen csapattal sikerült feljutnunk, gazdagabb, jobb játékosokkal felálló csapatok előtt. Azután már nélkülem, kiesés, újabb feljutás, és végül tulajdonosváltás, egy szaúdi milliárdos vette meg a klubot, s ma is az első osztály egyik meghatározó csapata, Piramyds néven.

– És a La Viena?

– Miután Mr. Mahmud megalapította, megnyerte előbb a negyed-, majd a harmadosztályt, és most rám várt a feladat, felvinni őket az élvonalba!

– És ez benne van a csapatban?

– Nagyon remélem. Bár fiatal, rutintalan a társaság, a játékosok többsége egyáltalán nem játszott még a másodosztályban, és két éve nem kapott komoly edzésterhelést, taktikai képzést. Három hónapos felkészülésünk volt, nem unatkoztunk, volt hogy a sportigazgató öt napra kötött le négy erős ellenfelet. A tíz edzőmérkőzésből hatot elvesztettünk, s kilenc éve pont amiatt állított fel éppen ez a tulajdonos, mert nem sikerültek az edzőmeccsek. Szerencsére most már megértőbb, türelmesebb, látja, hogy keményen dolgozunk. A bajnoki rajt nem sikerült, voltunk negyedikek is, és ötpontos hátrányban, minden további nélkül felállíthattak volna. Azután beindultunk, sorra nyertük a meccseket, kevesebb gólt kaptunk, a riválisok egyre több pontot veszítettek, s egyszer csak azt vettük észre, hogy mi vagyunk az elsők. Sőt, megesett, hogy öt pont is volt az előnyünk. Most meg másodikok vagyunk, de csak azért, mert az első ellen nekünk rosszabb az eredményünk.

– Most milyen ágon van a sivatagi hullámvasút?

– Remélem, felszállóban. Kár, hogy utolértek bennünket a riválisok, tulajdonképpen hármas holtverseny lett. Mi rúgtuk a legtöbb gólt, a miénk volt a legjobb gólkülönbség, így még elsők voltunk, de tudtuk, a kettes holtversenynél hátrányba kerülünk, az egymás elleni párharcokban gyengék voltunk! Így hiába nyertünk a másik riválisunk ellen, a Gouna is győzött, amely egyébként most esett ki, és tele van első osztályt is megjárt játékosokkal.

– De nincs magyar edzője...

– Tőlem függetlenül, ne higgye, hogy ez valami csoda. Egyrészt a világ minden tájáról dolgoznak itt szakemberek. Jobbnál jobbak.

– És milyen a magyarok megítélése?

– Összességében jó. Több magyar is dolgozott már itt, például Bicskei Bertalant vagy Hidegkuti Nándort még mindig emlegetik. De Hidegkutitól és Hidegkuti óta megtanultak futballozni, több kiváló egyiptomi játékos is van, s gondolom, elég, ha csak a liverpooli Salahot említem. Úgyhogy nekem is van mit tanulnom, nemcsak adok az egyiptomiaknak, kapok is tőlük. Ha esetleg mást nem, tapasztalatot. Bár már hatvankilenc éves vagyok, vannak még terveim.