Bozsik úr, magának minden szava aranyat ér!

– Mi bámulunk a tévé előtt, bután, szinte nem is tudjuk, hogy mit látunk, ám vannak okos emberek, szakkommentátorok, akik elmagyarázzák nekünk, hogy mi is zajlik a futballpályákon. Nos, Bozsik úr, ön is a futballmagyarázók közé tartozik. Mégis, nem ülne szívesebben valamelyik csapat kispadján, mint egy tévéstúdióban?
– Jól érzem magam a kényelmesebb a stúdióban, bár nem éreztem rosszul magam a sokkal keményebb kispadon sem. Elvégre játékosnak vagy edzőnek lenni kiváltság, az öltözők hangulata, atmoszférája varázslatos, utolérhetetlen.
– Viszont három-négy vereség után kidobják a legnagyobb edzőt is.
– Megesik, de hát ez járulékos veszteség, aki edzőségre adja a fejét, tudja, mit vállal. Nekem nem voltak ilyen félelmeim.
– A stúdióban pedig nincs bekiabálás, kirúgás sincs, legfeljebb akkor, ha megpofozza a főszerkesztőt.
– Igen, bár az izgalom, még ha káros izgalom is hiányzik, hiszen az a játék része, vele alszik-kel az ember, ráadásul úgy érzi, tartozik valahová.
– Ez az odatartozás a tévénél nincs meg?
– Hogyne lenne meg, de kicsit lazább, hiszen itt nem találkozunk nap mint nap, mint az öltözőben. De kimondottan jól érzem magam a stúdióban is. Még akkor is, ha a siker sem olyan közvetlen. A fociban gólok vannak, pontokat adnak, azonnali a visszajelzés.
– Itt nincs visszacsatolás, nem hívják telefonon, hogy piszok jókat mondott?
– Néha hívnak, és hála Istennek, többnyire dicsérnek. Ez annyiban érdekes, hogy a vitázásra kész, dühös ember könnyebben nyúl a telefon után. Itt legfeljebb egy-egy les, kezezés, tizenegyes a vita tárgya.
– És a dicséreté?
– „Bozsik úr! Magának minden szava aranyat ér” - hallottam egy közvetítés után, de megismertem a hangot, az egyik barátom akart beszélni velem.
- Gondolná az ember, divatban van, nem láthatatlan, néha még jókat is mond, elhalmozzák a csapatok ajánlatokkal.
– Nem, nem vagyok divatban. Manapság a hangos, a padok előtt rohangáló edző a sláger, aki, ha kell, még az asszisztenst is megpofozza. Én meg nem ilyen vagyok.
– Nem lenne jobb erőszakosabbnak lennie?
– Talán, bár akkor már nem ugyanaz az ember lennék. Mit tegyek, ilyen vagyok.
– Lehet, hogy jobban kellene harcolnia saját elismeréséért, hiszen szinte a semmiből hozta össze Egerszegen a Manchester-verő csodacsapatot.
– No, nem, azért már előtte is voltak eredményeim, a Vasassal például bronzérmesek lettünk.
– Jó, jó, én inkább arra gondoltam, hogy az egerszegiek nemhogy nem álmodtak, jószerivel nem is hallottak arról, hogy itt bajnokságot is lehet nyerni. Hogyan jött össze a bajnoki arany?
– Erre csak közhelyeket tudok mondani, úgymint: munkával, fegyelemmel, szeretettel. Meg hát összefogással és szerencsével. De hát a vezetőket, a játékosokat, majd a szurkolókat kellett volna elsőként említenem, hiszen hiába vagy a világ legjobb edzője, ha nincs játékosod. Egyébként is, minden a pályán dől el, úgyhogy ott csinálnak belőled világ
legjobb edzőjét a játékosok. Egerszegen nagyjából adott volt a csapat, ehhez kellett valamit nekem is hozzátennem.
– Mit?
- Némi ésszerű fegyelmet kértem, majd bevezettem egy-két taktikai újítást. Na, nem kell itt nagy dologra gondolni, de előtte kopottra néztem a vébén az olaszok játékát, s tőlük láttam a tökéletes letámadást, a területszűkítést, és igyekeztem ezt a játékosaimmal is végrehajtatni. Kellett hozzá némi idő meg türelem, és aztán így esett, hogy Koplárovics góljával a BEK-ben még a Manchestert is legyőztük.
– Emlékszik még, mi volt a meccs után?
– Örömünnep, fesztivál. Bár én magam nem vagyok olyan ünneplős fajta.
– Majd a csapat maradt, az edzőt meg kidobták, mert nem jöttek az eredmények. Pedig a
városban mindenki azt várta, hogy ezentúl mindenkit ver a Zete.
– Hát nem vert.
– Bozsik Péter pedig, némileg édesapja nyomán, szövetségi kapitány lett.
– Igen. kapitány lettem, hét meccs erejéig.
– De ez már nem lett diadalmenet. Akkor, 2006-ban, kikaptak Máltán a válogatottal, s mindenki úgy érezte, ez a magyar futball mélypontja.
– Meglehet, az is volt, bár azóta is megesett néhány kínos eredmény.
– Azóta kiderült már, hogy mi történt?
– Számomra teljes mértékig nem.
– Önemésztő alkat, gondolom, néha még mindig fájlalja a máltai egy-kettőt.
– Ritkán jut eszembe, de akkor sajog, mint egy régi sérülés nyoma.
– Komáromban fejezte be az edzősködést. Elég hamar. Miért?
– Ez úgy helyes, hogy Komáromban öt év után befejeztem a munkát, de az edzősködést azt nem!
- Úgy tudom nagyobbik fia is edzősködik...
– Igen, ő is edzősködik. Most éppen Egerszegen, bár jelenleg nincs csapata, mert a pro licences tanfolyamot végzi.
– Ha már a Bozsik unoka meg Komárom, Czibor imádott városa szóba került, mit gondol, miért nem lett az Aranycsapat egyetlen játékosának gyerekéből sem komoly, első osztályú futballista?
– Nem tudom, ezt nem tanítják az edzőin, no meg pszichiáter meg genetikus sem vagyok.
– Talán még Bozsik József fia vitte a legtöbbre, bár nem mozdult ki a Pénzügyőr-pályáról, pedig jó néhány komolyabb csapat is hívta.
– Igen, leginkább az MTK és a Csepel, de úgy éreztem, nem vagyok elég erős fizikailag azNB-I-hez, és nem akartam ezzel a névvel megégni.
– Nem túlzott érzékenység volt ez?
– Lehet. Meg vissza is húzott a Pénzügyőr-pálya melege. Mindenesetre úgy éreztem, hogy
ezzel a névvel a magyar futballban nem szabad bohóckodni.
– S mit gondol, ezzel a névvel nem vihette volna jóval többre?
– Talán igen, talán nem. De hát olyan közegben, olyan világban élhettem le az életemet, ahol otthon vagyok, mint Tamási Áron Ábelje, nagy szerencse, hogy a kommentátorkodás is közel áll hozzám. Szeretem.