Dunai Anti nyolcvan

Nekem szerencsém volt, hiszen a sors úgy hozta, hogy közelről szemlélhettem az egyik legnagyobb Dózsa-csatár, az európai ezüst- és bronzcipős Dunai Anti játékát. Sőt, csapattársam volt, egy évet együtt játszhattam vele a DVSC-ben. Még az író, Végh Antal hozta Debrecenbe, ha jól emlékszem, 1977-ben. A Loki Benét is szerette volna leigazolni, de azt mondták Újpesten, hogy Bene a Dózsa ikonja, Bene nem kapható. Talán igazuk volt.

Hát így, Bene nélkül próbálkoztunk NB I.-be felvinni a csapatot, de nem sikerült. Hiába erőlködtünk, az Izzó futott be helyettünk a feljutást érő második helyre. Pedig, ha az utolsó mérkőzésen, Vácott nyerünk, ki-ki meccsünk lett volna az Izzóval, de 0–0 lett az eredmény. Dunai fejelt ugyan egy gólt, ám a bíró nem adta meg.

A meccs után pedig mindkettőnket elzavartak a klubtól, a városból. Hiába születtem ott, hiába adtam volna életem egy darabját a felkerülésért, azt mondták a szurkolók – és sajnos néhány vezető is –, hogy Kiss és Dunai eladta a meccset. Mármint a vácit. Hát hogyan? Nem engedtük a többieknek, hogy gólt lőjenek?

Kiss öreg, már harmincegy éves, és fél, hogy NB I.-ben már nem fog játszani, Dunai meg alapvetően csavargó. Pesti strici – akkoriban még minden pesti ember gyanúsnak számított Debrecenben, igaz, Anti alapvetően bajai majd pécsi volt –, csak a pénz érdekli.

Hát így jártunk, közösen lettünk kirúgva a Vágóhíd utcából, ő visszatért a fővárosba – később a spanyoloknál is edzősködött – én meg Salgótarjánba mentem. NB I.-be! „Öregen.” Megküzdeni egy posztért, ott, ahol nemrég még a legendás Szalai, Répás, Básti hármas jelentette a középpályát. Ezen aztán senki nem gondolkodott el, hogy el mertem menni a felkerült Stécéhez, s bár Szalai akkor már befejezte, beverekedtem magam a kezdőbe. Megmosolyogtató, bár akkor még nyilván bosszantott, hogy évekkel később, ha a Népstadion sajtóhelyén találkoztunk, Kutas István MLSZ-elnök rendre azzal fogadott: „Á, üdvözlöm, Kiss úr! Milyen príma kabátja van. Tellett a sok bundapénzből.”

Na, szép kis születésnapi köszöntő, de hát megesett, hogy bundaügyben, néhány cikk miatt, még perben is gondolkodtunk közösen, bár a nálam jóval higgadtabb és talán bölcsebb Dunai leintett, hogy ne csináljunk ezeknek reklámot.

Nem csináltunk, s mentünk tovább a magunk útján. Ő edző lett, én újságíró, s ha találkozunk, én kérdem, ég-e még benne a bundavád sebe. Csak mosolyog, mint akihez nem ér fel, nem ért soha fel az ostoba vádaskodás méregkígyója. S talán nekem is büszkének kellene lennem, hogy egy ezüstcipőssel közösen lehettem a magyar futballban a vádlottak padján, de nem áll rá a lelkem. Inkább a Nagytemplom elé lenne kedvem kiállni, és kikiabálni, hogy mi, kérem, soha nem bundáztunk. Legalábbis nem adtunk el meccseket. De hát nem lehetett, nem lehet.

Viszont az is igaz, hogy Anti átlépéses csele és góljai emlékének lenyomata helyett vele kapcsolatban inkább a „közös bűn” tudata él bennem. És így, hogy már elballagott a nyolcvanig, ez már aligha fog változni. Pedig vannak ennél jóval szebb együtt átélt élményeink.