Öt gól és négy iskolatáska

Hát kérem, öt gól az öt gól. Még a grundon is. A Manchester City norvég csatára, Erling Haaland megtette, ennyit rúgott a Leipzignek a keddi BL-meccsen, így aztán természetes, hogy ezzel van most tele az internet meg a világsajtó. És mindenki megírja, hogy Haaland különösen jóban van a labdával. Mindegy, ki az ellenfél, amint a labda meglátja, rohan hozzá, köhécselve leveszi a kalapját, és azt mondja: Tiszteletem, Haaland úr! Itten lennék, kérem. Tessék csak bátran belém rúgni! És Haaland persze belerúg, ki nem rúgna bele a helyében. Pláne akkor, amikor éppen a játékvezető hozza tálcán elé, és teszi le a tizenegyespontra. Már a huszonkettedik percben. Haaland megköszönte, bevágta, majd némi futkározással jelezte, hogy nyitott a labda minden további látogatása előtt.

Úgyhogy rúgott még négyet, és aztán még évtizedekig mindenki erről fog beszélni. Ami helyes is, ám az is igaz, hogy a szlovén játékvezető, Slavko Vincic együtt bukott a videóbíróval, és erről legalább ennyit kellene beszélni, bár tudom, akármennyit bölcselkedem, okoskodom, itt, Budapesten, attól még mindkét bíró marad. Vincic talán azért, mert honfitársa, Aleksander Ceferin UEFA-elnök nagy cimborája, videókollégája pedig korunk hőse, futballforradalmára. Egyszerűen azért, mert az International Board FIFA-tól is független, unatkozó urai úgy érezték, tenniük kell valamit a fizetésükért, meg kell újítani a játékot.

Hát megújították. Kezdeni már előre, hátra, felfele, lefele, akármerre lehet, a kapukirúgásnál a labdának nem kell elhagynia a tizenhatost, és hát jöjjön a videóbíró is. Más sportágakban bevált, akkor a fociban miért ne lenne jó? Állítólag kizárja a tévedéseket. Ezt láttuk most is, a Vincicnél tizenegyest érő, máskülönben vétlen kezezésnél. Aztán – immár „önerőből”, a videóbíró megkérdezése nélkül – nem hogy lapot nem adott a City kapusának, Edersonnak, akinek megmozdulása – a felezővonalnál letarolt egy kiugró német játékost – a sárga és a piros határán volt, de még csak szabadrúgást sem kaptak a lipcseiek.

Nos, egykoron a pálya tartozéka volt a bíró, ma már éppen a Board munkája nyomán nem az, s ha például hálóba pattant róla a labda, az bizony gól volt. Viszont az is igaz, hogy a Szovjetunióban a Munka Vörös Zászló érdemrendjével és Becsületrenddel kitüntetett Latisev játékvezető édesanyját 1962 óta szidják a magyar futballbarátok, mert Nyikolaj Gavrilovics a chilei vb-n nem látta gólnak a csehszlovákok ellen Tichy Lajos gólvonal mögé pattanó lövését. Hát ez is egyfajta halhatatlanság, s úgy hozzátartozott a bírói tévedés a játékhoz, mint Puskás lövései – Czibor szerint egyszer rúgott labdába, és két gól lett belőle –, Albert Flóri csípőre tett keze, vagy Törőcsik labdás tánca. Latisev tanár úr meg ettől híresült el.

Az is igaz, manapság a dicsőség megöregedett, az ifjú pénz vette át a hatalmat a futballban is, így aztán túl nagy a tétje egy-egy meccsnek. Győzelem-vereség, élet-halál. Ezért aztán igyekeznek kiszűrni a tévedéseket – ami helyes –, csak mint most is láthattuk, nem mindig sikerül. A szubjektum, a maga esendőségével mindig jelen van, mindig közbeszól, beleavatkozik a játékba. Bár a gólvonal-technológia és a lesvonalozás talán tökéletes, ám azokkal meg az a baj, hogy a libalegelőn nem működnek. Egykoron igen demokratikus játék volt a futball, hiszen egy falusi pálya ugyanolyan felszereltségű volt, mint például a San Siro, a Wembley vagy a Népstadion. És suliból jövet nem kellett bonyolult műszerekkel babrálni, beüzemelni a masinákat, elég volt egy jó-rossz – többnyire rossz – laszti, két-két iskolatáska kapunak, és kezdődhetett egymás öldöklése. Most meg néha úgy néz ki egy-egy meccs, mint valami futballkonferencia, és hiába a gól utáni ölelés, a videóbíró nem egyszer visszavonja a csókot.

Tudom én, hogy hiába a bölcselet; az okoskodás, a gépkorszak, no meg pénz és a butaság a játékot is előbb-utóbb megöli. Kár érte, és akkor nem öt gólról értekezünk majd, hanem négy iskolatáskáról, amelyet jó lenne állandó kapukkal és hálóval felváltani.