Együtt ünnepelt a mester a tanítványaival az Operában

– Hogy érezte magát az Operaház színpadán?

– Lehetek őszinte? Az elején nem jól. Az első emeletről kellett lemenni a színpadhoz lépcsőn. Schmidt Gábor, szövetségünk volt elnöke kísért, aki azt monda, hogy siessünk, mert várnak ránk. Ez nem lett volna gond, ha tavaly nem tört volna el a jobb lábam, ezért a hosszú sérülés után kifulladva érkeztem a színpadra, ahol alig láttam valamit.

– Hogyan történt a balesete?

– Síelni készültem Olaszországba, amikor a csomagoláskor felmásztam egy rosszul kitámasztott létrára, amely eldőlt, én leestem. Eltörött a jobb lábam, egy hónapig voltam kórházba. Képzelje, abba kerekesszékbe kerültem, amelybe korábban férjemet, a három éve elhunyt Öcsit tologattam. Azóta nagyon óvatos vagyok, kevesebbet is sétálok, ezért is érkeztem kifulladva a színpadra. Ahol észre sem vettem, hogy ott állnak a volt tanítványaim. Ez számra is meglepetés volt, nagyon meghatódtam. Mert számukra is dicsőség, amikor sorra bemutatták őket, ismertetve hány olimpiai, világbajnoki érmet nyertek. Mert nélkülük én sem lehettem volna életműdíjas, viszont nélkülem ők sem lehettek volna a világ legjobbjai. Nagyon boldog voltam, hogy így együtt ünnepelhettünk. Jó volt látni, hogy milyen elegánsak, csinosak, meg is dicsértem őket.

– Miként telnek napjai edzések, versenyek nélkül?

– Hát sokkal nyugodtabb lett az életem, amióta nem kell sietnem az edzésekre. Korábban nagy gondot fordítottam a pontosságra, most már megengedhetem magamnak, hogy kések. Nem unatkozom, mert öt kutyám van, gondozni, etetni, nevelni kell őket. Néha beülök az autómba, s elmegyek egy közeli bevásárlóközpontba. Ott szeretek nézelődni, amit kell megveszem. Szeretek kijárni a temetőbe is, mert ott olyan jó csend van, nincs veszekedés, dudálás. Ott magamban elbeszélgetek Öcsivel. Nem rajtam múlik, hogy mikor követem őt. De az öregség nehézségeivel is jó élni, olyan élményekért is, amilyen operaházi ünnepség volt. Amire el sem akartam menni, de most már örülök, hogy meggondoltam magam.