Búcsú leghűségesebb olimpiai bajnok birkózótól

− Emlékszik még arra, hogy milyen volt az első klubjának, az Abonyi TSZ SK-nak a színe?

− Hát hogyne emlékeznék, fekete és piros. A testnevelő tanárom, Skultéty Sándor alapította 1953-ban a birkózó egyesületet Abonyban. Hívott, de sokáig nem mentem le az edzésre. Nyáron a téglagyárban dolgoztam, és a nyers téglák rakodása is jó erősítő edzés volt. Aztán 1955-ben mégis lementem egy edzésre, ahol a már gyakorlattal rendelkező srácok jól elvertek.

− És nem ment el a kedve a birkózástól?

− Dehogynem. Nem is mentem egy darabig. Aztán találkoztam Sanyi bácsival, akinek elmondtam, hogy a birkózószőnyeget poroltassa mással, ne velem. Erre azt mondta, ha megtanulom a fogásokat, akkor visszaadom majd a fiúknak a verést, többszörösen. Hallgattam rá, s igaza lett. Három év múlva már a válogatottal készülhettem Tatán.

− Hogyan fogadták az abonyi fiút a tatai edzőtáborban?

− Azt soha sem felejtem el. Beléptem az edzőtábor kapuján, a hónom alatt papírba csomagolva volt a szerelésem. S képzelje, először Polyák Imrével találkoztam, aki a példaképem volt. Azt kérdezte, öcsém, kinek hoztál csomagot? Meglepődött, amikor azt válaszoltam, hogy Matura Mihályhoz, a válogatott edzőjéhez jöttem. Felkísért Miska bácsihoz, s mivel Imre szobájában volt szabad hely, így vele lakhattam a táborban.

− Szabadfogásban és kötöttfogásban is eredményes volt. Ma már ez szinte lehetetlen, a két fogásnem annyira elkülönült.

− Eleinte a szabadfogás ment jobban, hatvanegyben ezüstérmes lettem a yokohamai világbajnokságon. Két év múlva viszont a szabadfogású vébén kiestem. Miska bácsi azonban bízott bennem, s három hét múlva elvitt a kötöttfogású világbajnokságra Helsingborgba, ahol aranyérmes lettem.

− Ez volt az a legendás arany, amelyet törött bordával nyert meg?

− Az utolsó mérkőzést a szovjet Karavajevvel vívtam, aki levitel után megforgatott, hatalmas fájdalmat éreztem, elrepedt a bordám. Baj van, mondtam Szilvásy Miklós edzőnek, aki azt mondta, ha világbajnok akarsz lenni, akkor folytatod. Mindig a munka híve voltam, keményen edzettem, mert tudtam, hogy ha erővel bírom, akkor a fogásokat megcsinálhatom. Hát ez segített, mert visszamentem a szőnyegre, s törött bordával is 7:3-ra legyőztem Karavajevet. A győzelem öröme feledtette a fájdalmat, amikor Miklós bátyám megkérdezte, mi a baj, világbajnokként azt mondtam, most már semmi.

− Mi volt a titka a mexikói olimpiai győzelmének?

− Szerencsés voltam, mert mindig kiváló edzőkkel dolgozhattam együtt. A hatvannyolcas olimpiai előtt két előolimpián is részt vehettünk Mexikóban. Gurics György nagyon meghajtott bennünket, hogy megtudjuk, magaslaton mire vagyunk képesek. Így aztán hiába volt nagyon erős a mezőny az olimpián, sikerült nyerni. A sok kemény munkának meg lett az eredménye.

− Hűséges típus, mert a Honvéd versenyzője volt 14 évig, majd 16 évig az edzője.

− Nem szerettem ugrándozni. Amikor 1959-ben bevonultam katonának, a Honvédhoz kerültem, s kilencvenben, amikor megszüntették a birkózó szakosztályt, onnan mentem nyugdíjba.

− S megérte hűségesnek lenni?

− A klubot nagyon szerettem, néhány vezetőt viszont nem kedveltem. Úgy gondolom, nem kaptam annyi erkölcsi és anyagi megbecsülést, amennyit az eredményeimmel kiérdemeltem. Talán ebben az is közrejátszott, hogy egy ünnepségen tábornokokkal együtt vacsoráztam. Megkérdezték, hogy miért verem én a szovjet elvtársakat a szőnyegen. Erre elmeséltem, hogy amikor a háború után bejöttek az oroszok, egy pincében gépfegyverrel apámat is falhoz állították, és elvették az óráját. Apám vasutas volt, s nagyon büszke volt a pontos Doxa órájára. Amikor elkezdtem nemzetközi versenyeken indulni, apám azt mondta, fiam, bosszuld meg a Doxámat. Hát, a tábornokoknak nem nagyon tetszett ez a történet. Szerencsére, ma már akár büszkélkedhetnék is vele.