A Császár Aranylabdája után: „Megint arcon köptük magunkat, mert reszketünk az elvtársaktól…” – interjú

– Mekkora meglepetést jelentett 1967 decemberében, hogy magyar futballista kapta az Aranylabdát?

– Sok okból nem jelenthetett szenzációt ez a páratlan teljesítmény, hacsak abban a vonatkozásában nem, hogy a korábbi aranylabdákat, két kivétellel, a cseh Masopustra és a szovjet Jasinra gondolok, általában nem a világ keleti felének irányába „küldték” a szervezők, azaz: az akkori, legtekintélyesebb labdarúgószaklap a francia France Football szavazásra felkért illetékesei. Az is érdekes, hogy első, az 1956-os győztes, bizonyos Stanley Matthews játszott csak úgynevezett kiscsapatban, a Blackpoolban, de ő inkább afféle Életműdíjat kapott. Utána Di Stéfano kétszer is a Real Madrid játékosaként kapta meg a díjat, miként a francia Raymond Kopa is. Luis Suarez a Barcelona, Omar Sivori a Juventus. Lev Jasin a moszkvai Dinamo, Denis Law és Bobby Charlton a Manchester United, Eusebio a Benfica futballistája volt a címnyeréskor. Masopust, ugye, a Dukla Praháé, de az ő megválasztásával a csehszlovákok vb-ezüstérmét honorálták a szavazók. Most jut eszembe: ha a szovjet bíró, latisev megadja Tichy Lajos ma már fényképekkel igazolhatóan is szabályos gólját a negyeddöntőben, lehet, hogy már akkor lett volna aranylabdásunk?

– A döntés már régen megszületett, ám a szervezők amolyan karácsonyi meglepetésbombaként tartogatták a hírt, azt azonban nem tudták megakadályozni, hogy a világ legkülönbözőbb országaiban egyszerre ünnepeljék az emberek a karácsonnyal.

– Így esett, hogy az igazi szaklap, a Népsport egy árva hangot sem ejtett Flóri megdicsőüléséről az ünnepek előtt. A hetente egyszer megjelenő Képes Sportnak éppen úgy jöttek ki a napok, hogy legalább a korábban eltervezett címlapjukat sutba dobhatták, helyét a teljes Albert család töltötte be, a családfővel, az anyai ágyban fekvő kismamával és egyben feleséggel, Irén asszonnyal, az első Albert gyerekkel Magdikával és a két nap híján kéthetes újszülöttel, ifjabb Albert Flóriánnal. A legeslegkisebb Albert „gyerek”, mármint az Aranylabda, azonban még a képes lap 1967. december 19-i számának címlapjára sem tudott felférni. Az nyilvánvaló volt, hogy a zsűri a helyezéseket már elosztotta, a karácsonyi megjelenésig azonban ez a top secret kategóriába tartozott. Azokban az években nem volt olyan újságja a világnak, amely vállalta volna néhány ezer plusz példány reményében, hogy a hallgatás törvényét megtöri… Nem a rosszindulat beszél belőlem, de nagy összegben merném fogadni, hogyha akkor a mai médiaviszonyok között éltünk volna, ne felejtsük el, 1967-ben még híre-hamva nem volt a mobiltelefonnak, vagy az asztali számítógépnek, öt perccel a döntés után a győztes neve már ott virítana valamelyik internetes portál frontoldalán.

– 1967 nem volt különösen erős éve a magyar futballnak, legalábbis, ha összehasonlítjuk 1964-gyel, az Eb-bronz és az olimpiai bajnoki cím évével, 1965-tel, a VVK-győzelem esztendejével vagy 1966-tal, a brazilverés idejével. Miért éppen 1967-ben kapta meg Albert Flórián az Aranylabdát?

– Lehet, hogy illúzióromboló leszek, de kénytelen vagyok szétoszlatni egy olyan immáron 55 évvel ezelőtt született legendát, amely jól hangzott ugyan, logikusnak is tűnt, csak egy szó nem volt igaz belőle… 1966 nyarának közepén Angliában rendezték a világbajnokságot. A magyar válogatottnak azon a vb-n volt egy parádésra sikerült meccse, éppen a címvédő Brazília ellen, amelyen Alberték igazi magyar futballtáncot bemutatva szinte lesöpörték a pályáról Garrincháékat. A mezőny kiemelkedően legjobb játékosa Albert Fórián volt, aki olyan káprázatos kilencven percet tett a Goodison Park gyepére, hogy vagy a helyszínen, vagy az akkor már létező televíziós közvetítések alapján egy világ látta: egy „új Puskás” vezényeli a meggypirosakat. A futballban nem igazán jártas tömegek, amikor aztán 1967 decemberében azzal szembesültek, hogy egy szocialista ország játékosa nyerte az akkoriban a futball Oscar-díjával felérő labdát, egyenes úton, a logika segítségével jutottak el a miértig: azt gondolták, 1966-ban Angliában ott volt a világ sportújságíró elitjének minimum a fele, a Brazília–Magyarország mérkőzés mindegyikük programjában kiemelt helyen szerepet, élő, egyenesben láthatták tehát az egykoron Puskás-vezette magyarok új Puskását. Egyetlen meccs virtuóz teljesítményére azonban, bármilyen szomorú, de nem adnak Aranylabdát, így aztán egyszer és mindenkorra a bányavágatok legmélyére áshatjuk azokat az írásokat, feljegyzéseket, amelyek az 1967-es Aranylabdát Albert Flórián 1966. július 15-i játékához köti. 1966 decemberében az angliai vb-n a maga remeklésével és válogatottjának a világbajnoki címig való elvezetésével az aranyérmes válogatott játékmestere, Bobby Charlton kapta az Aranylabdát, minden szempontból jogosan, teljesen megérdemelten! Másfél évvel az ominózus meccshez képest, azért a játékért, hiába volt olyan, hogy az talán még Bobby Charlton futballját is felülmúlta, nem lehetett Aranylabdát nyerni. Ráadásul a magyar futball eseményekben egyik legsivárabb éve volt a ’67-es, aki aranylabdát akart nyerni, s honi színekben játszott (hol is játszhatott volna másutt?) annak az év NB I-es bajnoki mérkőzésein kellett hétről hétre nagyot produkálnia. A francia lapnak ugyanis a helyi országból dolgozó, de magyar nemzetiségű munkatársa, a bajnoki meccsek lefújása után néha előbb adta le a jelentését a galloknak, mint a saját lapjának. Magyarországot évtizeden át az egyik legtekintélyesebb zsurnaliszta, a Népszabadság rovatvezetője képviselte a L’Équipe-nél és a France Footballnál, s még csak elfogultnak sem kellett lennie ahhoz, hogy Albertet meccsről meccsre az égbe emelje, vagy ha oda nem is, de a francia lapnak a magyar bajnokságról szóló passzusa címébe a nevét következetesen kiemelje. A többi szavazó, miután nem lehetett itt a Fradi bajnoki meccsein, „kénytelen” volt hinni Monsieur Lukácsnak, s mint később kiderült nagyon sokan éppen az ő tudósításainak szakmai hitelességében bízva adták le szavazatukat a zöld 9-esre.

– Milyen volt Albert Flórián játéka szakmai szemmel, 1967-es szemüvegen át és milyen 2022-es szemüveggel nézve?

– Mint ahogy a mai meccseket főbenjáró bűn összehasonlítani annak a korszaknak a mérkőzéseivel, amikor Albert a fénykorát élte, egy-egy játékos között is szinte tilos a mérlegelés. Legfeljebb annyi megengedhető, hogy a régi nagyokat elképzeljük úgy pályára lépni, ahogyan teszik a ma világsztárjai, és olyan háttérhadsereget képzelünk mögéjük, mint amekkora a katari vb-n járt nemzeti tizenegyekkel foglalkozott. Albert a maga idejében és a maga „játszótársaiֲ” között egy olyan kategóriát képviselt, mint amikor a kisiskolás benyit az első osztály ajtaján, oda megy a táblához és hibátlan helyesírással felírja oda, mondjuk, A walesi bárdok című Arany-remeket. Nos, az ilyeneket hívják csodagyerekeknek, akik azonnal ötödikben vagy a hatodikban találják magukat és – mint az történt Albert esetében – nem az aktuális formája, frissessége, vagy felkészültsége dönti el, hogy mikor mutatkozik be a válogatottba, hanem egy speciális, szövetségi kapitányi kérés: „Előbb érettségizzen le…” Amúgy, hogy mit tudott? Remekül, két-három ütemmel a történések előtt érezte, hogy a pályán mi következik majd, az első olyan futballisták közé tartozott, aki nem a labda után futott, hanem oda, ahová a labdának majd érkeznie kellett. Egész kivételes ütem és ritmusérzés jellemezte, nem lehet véletlen, hogy már-már jobban énekelt dalokat, magyar nótákat, mint azok, akik abból éltek… A magyar mezőnyből messze kiemelkedő gólérzékenység, helyzetfelismerés és fejelőtudás is a sajátja volt. Ma nagyon nehéz lenne a dolga, mert amire kicselezné az első rátámadó védőt, már hárman lennének körülötte, és vagy elszívnák előle a levegőt, vagy egyszerűen elvennék tőle a labdát.

– Hogyan tudta meg édesapád, hogy Albert Flórián aranylabdás lett?

– Alig két-három nappal előtt jött haza Dél-Amerikából, ahol közel egy hónapig túráztak és nyerték a meccsek a ligaválogatottal, úgy emlékszem, hogy ő is december 24-én este tudta meg. De nem Boskovics Jenőtől – aki az MTI főmunkatársa volt, hozzájuk futottak be először a külföldi hírek és eredmények, közöttük az is, hogy 1967 aranylabdása Albert Flórián lett. Azt hiszem, senki sem csodálkozik azon, hogy a hírre egy óriási körtelefonparti kezdődött, Flóri hívta apámat, s élete addigi talán legnagyobb eredményét valahogy így kommunikálták le egymás között ők ketten: Csókolom, Karcsi bácsi, Flóri vagyok. Olyan hírt mondok, hogy nagyon el lesz keseredve… Mire apám: Én ennél a klubnál már mindent kibírok, Flórikám. Mondd, ne kímélj… Erre Flóri: Én lettem az idei aranylabdás! Apám, persze önmagát hozta: Á, az csak valami tévedés lehet! Majd újra számolják, és akkor kijön az igazi eredmény… Flóri vette a lapot: Számolhatják akárhogy akkora fölénnyel nyertem, hogy azt nem lehet eltéveszteni. S mire ezt végigmondta, talán apám is egy kicsit elérzékenyült: No, akkor nincs más hátra, szívből gratulálok, boldog ünnepet a családnak, Irénkét, Magdikát is csókolom, és hallom, hogy közben érkezett egy új középcsatár is. De azért akadt még egy végszava, illetve záró mondata: Ideje volt, mert a mostanival már nagyon nem vagyok megelégedve… Szép ünnepeket, pihenj, hátha tudsz játszani Liverpoolban. Amúgy Flóri nem tudott játszani az Anfield Roadon, de a Fradi a vadonatúj aranylabdása nélkül is nyert 1:0-ra…

– Ő az egyetlen klubedző, akinek magyar játékosa aranylabdás lett, s az egyedüli magyar klubot vezető edző, akinek egyszerre három játékosa is játszott a világválogatottban. Ezeket ő hogyan értékelte, hova helyezte a maga pályafutásában?

– Soha, egy szóval, semmilyen közegben vagy társaságban nem hallottam, hogy hivalkodott volna az általad felsorolt eredményeivel. Vegyük csak a Budapesti Honvédot, ahol mind a mai napig szinte még titkolják is, hogy egyetlen magyar csapatként nemzetközi kupameccset nyertek a San Siróban az Internazionale ellen. De sorolhatnám az olimpiai eredményeitől a Tatabányával elért két KK-győzelemig azokat a „tetteit”, amelyek lassan teljesen a feledés homályába merülnek. Talán, ha lett volna egy menedzsere, mint a maiaknak… Igaz, három napnál tovább nem bírta volna apám heccelődéseit…

– Milyen volt a személyes, a pályán kívüli kapcsolata Albert Flóriánnal?

– Miután Flóri többször is megnyilatkozta, Kiss László kollégánk, Életem a Fradi című könyvében nyomatékosította is, hogy apám volt nemcsak a legjobb, de a legszeretettebb edzője is, így én csak azt mondhatom, amit Flóri mondana, ha meg tudnánk mostanában kérdezni. Az első találkozásuk pillanatában tisztázták egymás között a hatásköröket, azt, hogy ki az edző, ki a játékos, kinek miben van tanácskozási vagy éppen szavazati joga és attól a perctől apa-fiúi viszony alakult ki közöttük. Ez egyáltalán nem azon alapult, hogy apám mindenben engedett Albertnek – sőt, talán éppen neki engedett a legkevesebbszer… Az is előfordult, hogy egy mexikói túrán, ahol a helyiek válogatottja simán megverte a Ferencvárost, Albert pedig szinte labdával sem találkozott, az öltözőben bekövetkezett a kettőjük közötti első nagy összecsapás, ami meglehetősen egyoldalú volt: apám ordított, mint a sakál, Flóri pedig egy hang nélkül tűrte. Jóval később mesélte el már a legendás, s azóta nem létező Albert–Szűcs–Rákosi-szobában a Fradi-pályán, hogy ha a gyúró, Dóka György szereléses és kellékes táskájában megtalálja az útlevelét, azonnal elindul hazafelé. Dóka jó helyre tette az okmányokat, a vihar is elcsitult, bár a mexikói lapok ilyen főcímekkel hozták a meccset hogy: Borja el heroe, y Albert un fiasco, amit az is értett, aki egy szót nem tud spanyolul. A következő találkozón Albert már megmutatta a mexikóiaknak, hogy néhány héttel korábban miért is kapta azt a bizonyos Aranylabdát…

– Megünnepelték az Aranylabdát?

– Konkrét, egymás közötti ünneplésre nem emlékszem, de ne felejtsük: apám, Flóri, no meg majdnem a teljes csapat hatalmas előnyben volt már, ami az ünnepléseket illeti, hiszen 1967-ben már októberben egy 4:0-s komlói győzelemmel megnyerték a bajnokságot, de az évből hátravolt még négy bajnoki és négy VVK-találkozó. Siker siker hátán, nem hiszem, hogy olyan nagy külön ünneplésre lett volna szükség csapaton belül. Magának az aranylabdának az átadási ceremóniája viszont sokkal inkább a botrányos, mint a felemelő jelzőt érdemli. 1968-ban a magyar válogatott összesen két hivatalos mérkőzést játszott, mindkettőt a szovjetek ellen. A hazai találkozón, véletlenül éppen május 4-én, Flórián napon, teltházas hatalmas Albert-aranylabdagálát lehetett volna rendezni, ha az akkori politikai vezetés nem retteg elsősorban a szovjetektől, másodsorban attól, hogy száznál többen összeverődnek egy helyen, azonos időben. A hír hallatán, miszerint az eddigi legnagyobb magyar labdarúgó kitüntetését a Gundel étteremben adják át, alig néhány meghívott és egy cigányzenekar társaságában, apám olyan botrányt rendezett a Fradi-pályán, hogy aznap nem volt gondjuk miről írjanak a személyével foglalkozó belügyi embereknek. Attól a perctől kezdve, ha a Flóri aranylabdája szóba került, mindig csak ennyit mondott: Szégyen és gyalázat… Megint arcon köptük magunkat, mert reszketünk az elvtársaktól…

– 1967-ben Albert Flórián vendégjátékon járt a Flamingónál, Brazíliában. Mit szólt ehhez a klubedzője?

– Az egy cifra eset volt, hiszen apám 1966 novemberének legvégén tartotta az első edzését az Üllői úton, s a hír, hogy az 1966-os világbajnokságon látott, és éppen a brazilokat futballozni tanító Albert Flóriánt két hétre vendégül látná a legnépszerűbb ottani klub, a Flamengo, már mint Fradi-edzőt érte. Égszakadás és földindulás volt az, ami csak a felvetésre kitört, mondván: hogy létezik az, hogy egy játékos kihagyja a téli alapozást, sőt még az sem lenne a meghívó alapján biztos, hogy az első bajnoki meccsre visszatérne… Ilyen kivételezést senkinek sem szabad megengedni. Albert nem megy sehova. Írjunk egy szép levelet a braziloknak, köszönjük meg nekik az invitálást, de értessük meg velük, hogy mi ilyenkor nem karneválozunk, hanem kilométerek százait futják a játékosok. Ez volt a vezetői verdikt, igaz apám addig egy árva szót sem szólt, pedig mindenki az ő döntésére várt. Aztán beszélni kezdett. Azt mondta: A Flóri természetesen elutazik Brazíliába, mert ha valakik, brazil létükre, futballra keresnek tanárt, és azt éppen Albertban találják meg, akkor az nem a tanár, hanem az egész iskola mérhetetlen nagyságrendű megbecsülése. Remek talajú pályákon, jó időben nagyszerű társak között készülhet, ezzel szemben itthon csak futná a stadionköröket – közbevetem: abban az évben a Ferencváros az akkor még álló Népstadion turistaszálló besorolású szobáiban töltötte az alapozás napjait –, bokáig érő latyakban játszaná az edzőmeccseket, és mi ezekre a körülményekre akarjuk itthon tartani. Ezek után Albert természetesen elutazott Brazíliában, s talán még élnek olyan helyiek, akik a pályán láttak bűvészkedni 9-es számmal a hátán egy jól megtermett csatárt, akit nagyon is el tudtak volna képzeni a Flamengo csatársorában. De nem volt mit tenni, a futballvakációnak is vége lett egyszer, jött a Diósgyőr, s az utolsó, már itthoni edzésen Flórinak kifordult a bokája. Tényleg, nem is játszott a rajton…