Kilencvenéves lett az olimpiai bajnokcsapat esze – INTERJÚ

– Örülök, hogy fényképekkel várt, így kicsit könnyebb lesz belevágjunk a múlt felidézésébe. Lássuk, kik vannak itt?

– Hárman. Valahová utazunk, mögöttünk a ferihegyi épület, hátrébb ott látszik Kamuti Jenő, integetünk…

– Állj, állj. Azt látom, hogy ez a kép akár a Csinibaba forgatásán is készülhetett volna, olyan soványak és csinosak, de kik vannak a fotón?

Rejtő Ildikó, Juhász Kati, Dömölky Lídia és Kamuti Jenő a Ferihegyen

Fotó: Juhász Kati archívuma

– Rejtő, Juhász (mondja magáról) és a Dömölky. Nem tudom hová mentünk. Egy időben nagyon sokat utaztunk, versenyeztünk mi hárman… Ezen a másik képen meg együtt koccintunk valamelyikünk lakásán, talán a gdanski világbajnokság után, ahol csak a harmadik kör döntött köztünk a hármas holtversenyben. És épp itt van az a fotó is, amelyen a dobogón állunk: Dömölky Lidike, Rejtő Ildikó a dobogó tetején és én, a harmadik helyen… A fáradtságtól már alig láttunk, de vívni kellett, mert nem sikerült eldönteni a végső sorrendet, állandóan körbevertük egymást… Úgy kezdődött, hogy a négyes döntőbe mi hárman jutottunk, meg Orbán Olga, aki román színekben versenyzett, és nagyon jó vívó volt, az előző évben – mellesleg akkor is volt holtverseny – ő nyert. Először nekünk kellett vívni, hogy az azonos nemzetbeliek ne adhassak le egymásnak asszót, de mindnyájan nyertünk egy csörtét, holtverseny lett, aztán mindhárman megvertük Olgát, tehát ő kiesett és negyedik lett, a dobogóért pedig újra elkezdtünk egymás ellen vívni. A második holtverseny után nem hagyhattam el a planche-t, úgy tűnt, addig akartak vívatni minket, amíg életben vagyunk…Ez után a vb után a Directoire Technique megváltoztatta a holtversenyes szabályt, az ugyanis teljes képtelenség volt, hogy nekünk a végkimerülésig, az éjszaka közepéig a páston kellett maradni. Az igazságos az lett volna, ha mindhárman aranyérmet kapunk, de ezt valamiért nem akarta a nemzetközi zsűri. Szóval, rendkívül kimerítő volt, és a végén tényleg mindhárman sírtunk.

Juhász Kati pár nappal a kilencvenedik születésnapja előtt budai lakásában

Fotó: MH/Morvai Katalin

– Olvastam annak az 1963-as éjszakának a riportját a kor zseniális újságírójától, Dávid Sándortól az akkori Népsportban, hihetetlen. És persze a lényeg, hogy a magyar vívósport, önök, ilyen eredményesek voltak: az egész világot legyőzték! Csak a szovjet lányok jelentettek olykor akadályt… Visszább léphetünk kissé? Hogyan került be a válogatottba?

A gdanski vívó világbajnokság egyéni dobogója: Dömölky Lídia, Rejtő Ildikó és Juhász Kati

Fotó: Juhász Kati archívuma

– Vásárhelyen születtem, ott jártam gimnáziumba, ott kezdtem mindenfélét sportolni, onnét a Szegedi Egyetemre mentem és már vívogattam, de nem akartam vívó lenni. Ők (Dömölky Lídia, Rejtő Ildikó – a szerk.) nemcsak, hogy három-négy évvel fiatalabbak voltak nálam, de már tizennyolc évesen korosztályos világversenyeken indultak, ami nekem kimaradt, mert az én időmben még nem volt ilyen. Amúgy Lídiával egyszerre kezdtem vívni, az első versenyemen, ami neki is az első versenye volt, csak akkor ő még nagyon fiatal volt, holtversenyt vívtunk az OSC-ben, és megvertem…

– Ezzel szokta őt cukkolni?

– Haha, dehogy… De visszatérve, vidéken még nem akadtak olyan egyesületek, amelyek utaztatták volna az embereket. Hódmezővásárhelyen volt ugyan vívóélet a kilencszázas évektől, de nagyobb versenyekre még nem jártunk. Később Zöld Feri bácsi látott bennem fantáziát, és amikor végeztem a Szegedi Egyetem természettudományi kar vegyész szakán, 1956-ban Budapesten kaptam állást, az ő segítségével igazoltam a Budapesti Haladásba, amiből nem sokkal később OSC lett, két fantasztikusan erős szakosztállyal, a vízilabdával és a vívással.

– Hogyan élte meg az októberi napokat?

– Lehet már erről beszélni?... A vívótársakkal nyakig benne voltunk, járkáltunk az utcán, a fiúk ott voltak a Rádiónál, hozták a híreket a Semmelweis utcai vívócsarnokba. Ráadásul én az Erzsébet híd lábánál laktam albérletben egy rokonnál a Párizsi utcában, ki se tudtam volna maradni belőle. Ott voltam a Parlamentnél is, de olyan nagy volt a tömeg, mire odaértem, hogy a tér elejénél nem engedtek tovább. Talán ennek köszönhetem, hogy nem lett bajom, amikor tőlem jobbról, a sarki épület tetejéről elkezdődött a fegyverropogás… Futottunk, amerre láttunk, de a középületek kapui zárva voltak, nagyon veszélyes volt… Délután még egyszer visszamentem, és láttam a mai metrómegállónál lévő földhányások tetejére kiterített halottakat. Megrázó volt… Emlékszem, állandóan az utcán voltam, élelmet akartam szerezni a nagynénémnek, akinek kisgyereke volt, és ott volt a helyem kíváncsiságból is. Mentem volna én dolgozni is a Váci úti akkumulátorgyárba, de hiába indultam útnak a sűrű ködben, nem volt tömegközlekedés, a 2-es villamos sem járt.

– Nem volt ciki később, már olimpiai bajnokként, hogy ilyen helyen dolgozik? Mai szemmel már az is nehezen érthető, hogy önök még teljesen amatőrök voltak. Jó, ha kalóriapénzt kaptak. Bejártak a munkahelyükre, a szakmájukban helyezkedtek el, és rendesen dolgoztak, ha éppen nem voltak versenyre vagy edzőtáborba kikérve.

– Sosem szégyelltem, miért? Engem az állam helyezett el, az volt az első munkahelyem, onnét mentem nyugdíjba. Szerettem a szakmámat, szívvel csináltam, mint mindent az életben. Azok a barátaim, akik nem vívtak, azok általában vegyészek voltak. A férjemet is ennek a társaságnak köszönhettem. Egyik kollégám évfolyamtársa, barátja volt…

Juhász Kati azzal az ezüsttállal, amelyet az olimpiai bajnok csapattagoktól kapott az esküvőjére – mind aláírták

Fotó: MH/Morvai Katalin

– Na majd megérkezünk Tóth Gézához is, de még ragadjunk le picit a sportnál. A nagyjából tízéves pályafutása alatt melyik volt a legnagyobb, legemlékezetesebb versenye?

– Az 1964-es tokiói olimpia. Már csak azért is, mert itt nyertünk aranyérmet a női tőrcsapattal. Addigra már volt csapat világbajnoki aranyam, kettő is, Budapestről és Buenos Airesből, sőt két egyéni vb-bronzérmem is, de minden szempontból a tokiói olimpia a legkimagaslóbb sikerem. Az Aranygéppel jöttünk haza, és én máig őrzöm azt a japán útikönyvet, amelynek az első és hátsó oldalait dedikáltattam valamennyi útitársammal Japánból hazafelé. Haj, de sokan nem élnek már közülük…

– A felérkezése utáni évben, 1957-ben magyar bajnok lett és stabil válogatott.

– Igen, ráadásul három világverseny is szinte egyszerre volt, a VIT, a párizsi főiskolai világbajnokság és a világbajnokság. Az elsőn nem indítottak, így a párizsi lett az első nemzetközi versenyem. Egyéniben második lettem, és jó hét múlva a csapatot megnyertük. Mire megjöttek a vívótársaim, a szabadidőmben bejártam a nevezetességeket a Sacré Coeurt, a Louvre-t, a Notre Dame-ot, még a Pére-Lachaise temetőt is. Használtam azt a franciát, amit érettségizőként a latin mellett tanultam… Mi a sportnak nagyon sokat köszönhettünk. Nem pénzt – bár az a kicsi, amit kaptunk, például az olimpia után, is sokkal több volt, mint ami másnak jutott –, de élményeket. Mesés élményeink, kalandjaink voltak… Nem voltam sosem technikás vívó, nem voltam gyors, de mindig mondták a lányok, hogy okos vagyok, hogy én vagyok a csapat esze. Tény, hogy mindig jól tanultam, de az én okosságom a páston nem az értelmemnek szólt, hanem a kezemnek. A kezem emlékezett minden fontosra, ki ellen, mit, hogyan lehet vívni. A memóriámmal dolgoztam. És megbízhatóan vívtam. Kaptam is Elek Csibitól egy díszkoszorút 1964-ben azzal a felirattal, hogy: a legmegbízhatóbb magyar vívónőnek szeretettel, Elek Ilona. Nagy becsben tartom, majd megmutatom.

– A tokiói olimpiát követő ötkarikás játékokon már nem vett részt, 1967-ben Montrealban, egy vb csapataranyat követően – itt már Rejtő Ildikó és Sákovicsné Dömölky Lídia mellett Bóbis Ildikó társa volt – visszavonult, miért?

– Harmincöt éves voltam családot és gyerekeket szerettem volna. Két évvel korábban egy porcleválásból még vissza tudtam térni. Ha lenne időnk, ezt is elmesélném, vicces, egyrészt, hogy minek köszönhettem, három kiegészítő sportág is ludas volt benne, végül egy sután eltalált focilabdával szállt el a jobb térdem, másrészt, hogy mennyire félrekezelték. De végül megoperáltak, és egy hónap fekvés után felépültem. Igaz, még sokáig vívtam úgy, hogy előre tudtam lépni vele, meg támaszkodni is, de visszavonulni nem. Szinte állva vívtam. No de a lényeg, hogy igen, gyereket szerettem volna. Nem volt egyszerű, végül többszöri próbálkozás után 1971-ben császárral megszültem Géza fiamat.

– Akinek Sákovicsné Lidike lett a keresztanyja és az ő lányának meg ön. Szép barátság.

– Valóban. Mi nagyszerű csapatot alkottunk, nagyon tudtunk egymásért vívni. És főleg az után, hogy ki-ki nyugdíjas lett, hetente összejártunk. Eleinte egymás lakásán főztünk, sütöttünk, aztán ahogy többen lettünk, kávézókban találkoztunk, de ott nem néztek annyira jó szemmel minket, annyit nevettünk, hahotáztunk a régi sztorikon… Sajnos a covid elzárt minket egymástól, és elkezdtünk fogyatkozni.

Juhász Kati otthonában

Fotó: MH/Morvai Katalin

– A férje elhunyt, és láthatóan egyedül él, de az is érzékelhető a sok nevetésből, hogy őrzi a derűt, harmóniát. Hogy csinálja?

– Minden bajom van, ezzel a guruló járókerettel járok még a lakásban is, annyiszor elestem az utcán, amikor még csak a botot használtam, de nem hagyom el magam. Minek siránkozni. Nem érzem magam egyedül, a Baszkföldön élő fiammal és az unokámmal skype-olunk, megtanultam a laptopot használni, a fiamék beírattak vén fejjel egy tanfolyamra, és persze telefonálnak, nem hagynak magamra. Régebben nyaranta jött az unokám egy hónapra, anno ötéves korában Budapesten járt egy évet óvodába és természetesen jól beszél magyarul, ha helyesen írni nem is tud. Ott vannak a fényképei... A nyugdíjam édeskevés, de az olimpiai életjáradék megnyugtató, és a magyar sportvilág megbecsül engem, a 85. születésnapomon is szép ünneplésben volt részem. Nem kívánok én semmi többet.