Életek és egy karrier ment rá a maracanãi tragédiára

Brazília, Maracanã Stadion, 1950. július 16. A brazil válogatott a háború utáni első világbajnokság döntőjére készült Uruguay ellen. A kezdőrúgás pillanatában körülbelül 200 ezren voltak a lelátókon.

Az akkori szabályok szerint a Seleçãonak egy döntetlen is elég lett volna a torna megnyeréséhez, ezért a hazai szurkolók már a bevonulásakor győztesként ünnepelték a csapatukat, és a karneváli hangulat egészen a 79. percig tartott – aztán csend lett. Alcides Ghiggia egy nem különösebben technikás lövéssel bevette a brazilok addig ünnepelt hálóőrének, Moacir Barbosának a kapuját, és beállította a 2–1-es végeredményt: Uruguay, története során másodszor, világbajnok lett.

A legendás meccs következményei elképesztőek. Rögtön a döntő lefújása után ketten öngyilkosok lettek a stadionban, a vereséget követő hetekben pedig országszerte tucatnál is többen követték a példájukat.

Barbosa páriává vált. Brazília soha nem bocsátotta meg neki a botlását: halálos fenyegetéseket kapott, a barátai megtagadták, és úgy mutogattak rá az utcán mint az „emberre, „aki gyászba borította a nemzetet”. Az aktív pályafutása 1962-ben ért véget, de a maracanãi tragédia után keveset játszatták, volt olyan év, amikor egyáltalán nem állhatott kapuba.

Csaknem fél évszázaddal később, 1994-ben egy Brazília–Uruguay meccs előestéjén találkozni szeretett volna a Seleção akkori sztárkapusával, Cláudio Taffarellel, de a válogatott edzője megtiltotta, hogy beszéljenek, mondván Barbosa balszerencsét hozna rájuk.

„A büntető törvénykönyvünk szerint a legsúlyosabb büntetés, amit valakire kiszabhatnak, 30 év. Én 50 éve élek börtönben” – fakadt ki kevéssel a 2000-ben bekövetkezett halála előtt a Wall Street Journalnak.

Egyébként a szájhagyomány szerint Barbosa szimbolikus elégtételt vett a kirekesztése miatt. Úgy tartják, a Maracanã felújításakor megvásárolta a kaput, amelyben a végzetes hibát elkövette, majd felhasogatta, és a hétvégi grillezések alkalmával szép lassan eltüzelte a darabjait.