Sport
Hanga Ádám: A válogatott mezét felhúzni mindig óriási megtiszteltetés
A spanyol bajnoki döntőben beszakadt a combod. Hogy vagy most, hogy halad a felépülésed?
Beszéltem az orvosokkal, akik azt mondták, hogy tizennégy napon, legrosszabb esetben három héten belül meggyógyulok, ez gyakorlatilag már letelt. Azóta kondiprogramokat csinálok, nagyon intenzív munkát, robbanékony mozdulatokat nem végzek, de rendben leszek, köszönöm szépen.
Elég kemény szezonon vagytok túl, ahol a végén az Euroligában és a bajnokságban is sikerült legyőzni a Barcelonát. Azt azért se kérdezem meg, hogy ez jelentett-e valamiféle elégtételt, mert sokszor elmondtad, hogy nem motivált semmiféle bosszú vagy hasonló érzés. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy szerinted miben nőttetek a Barca fölé, minek köszönhető, hogy jobbak voltatok náluk?
Ez nagyon jó kérdés… Miután megnyertük a szuperkupát, utána zsinórban hatszor kaptunk ki tőlük. Nem találtuk az ellenszert a játékukra, volt, hogy csak egy, volt, hogy harminc ponttal, de mindig fölénk kerekedtek valahogy. A Spanyol Kupa döntőjében már 38 percig sikerült rájuk kényszeríteni, igaz, a végén kiengedtünk, így azt a meccset is behúzták, aztán viszont jött az Euroliga elődöntője, ott végig mi domináltunk, és megérdemelten nyertünk.
Úgy gondolom, hogy leginkább mentálisan múltuk felül őket, és főleg a szezon második felében valamivel frissebbek tudtunk náluk maradni. Ez köszönhető annak is, hogy az edzőjük az a típus, aki a tréningeken is mindig a maximumot követeli a tanítványaitól, ami végül visszaütött: a spanyol bajnoki döntőben már láttam a Barca-játékosokon, hogy iszonyú fáradtak fejben.
Az a teljesítményeden is látszott, hogy nem okozott különösebb gondot a beilleszkedés, de nyilván vannak különbségek a két csapat között, akár a klubkultúrát, akár az edzéseket tekintve. Erről mesélj kérlek, hogy miben más a Real és a Barca ilyen szempontból?
A Barcánál megszokott délutáni tréningek helyett a Realnál mindig délelőtt edzettünk, így az egész délutánt lényegében a családommal tudtam tölteni, ez mindenképp óriási pozitív változás volt.
Inkább a párhuzamokat emelném ki, mindkét klub a világ egyik legnagyobb márkája, bárhová is megyünk a világban Európától Afrikán át Ázsiáig, mindenhol találunk szurkolókat, akik a Realért vagy a Barcáért rajonganak. Mindkét csapatra igaz az is, hogy csak a győzelem számít, az, hogy trófeákat nyerjenek. Ilyen szempontból nekem könnyebb dolgom volt, hiszen a Barcánál már hozzászoktam az elvárásokhoz. Míg annak idején a Baskoniánál ha mondjuk megvertük a CSZKA Moszkvát, kis túlzással tűzijátékkal fogadtak és két hétig ünnepeltek bennünket, a Barcelonában már megtanultam, hogy csak akkor lehet örülni, ha megnyertük az adott sorozatot.
Júniusban az edzőtök, Pablo Laso szívrohamot kapott. Hogy éltétek meg ezt a csapaton belül?
Borzalmasan nehéz volt. Lejátszottuk, megnyertük a meccsünket, Pablóval nem volt semmi gond, ő is elment vacsorázni a családjával, aztán másnap reggel kaptuk az üzenetet, hogy kórházba került. Sokkolt bennünket a hír, az aznapi edzésnek sok értelme nem is volt, mindannyian teljesen máshol jártunk fejben, de az egyértelműen ennek a csapatnak a mentális erejét dicséri, hogy ebből is fel tudtunk állni, és a nehéz helyzet még inkább összekovácsolt minket. Az edzői stáb is remek munkát végzett, átvették a stafétabotot, és bevittek bennünket a spanyol bajnoki döntőbe, amit végül meg is nyertünk.
A Real az egészségi állapotára hivatkozva szerződést bontott Lasóval, utódja az eddigi segítője, Jesús Mateo lett. Mit vársz a vele való közös munkától és a következő szezontól?
Azt gondolom, hogy ha már elkerülhetetlen volt a váltás, akkor Chus személyében az egyik legjobb megoldást sikerült megtalálni. Nemcsak a szezon végén ugrott be remekül Pablo helyére, hanem már idény közben, december környékén, amikor sokan, köztünk a vezetőedzőnk is covidos lett, akkor is ő helyettesítette, szintén kiválóan.
Ráadásul mivel az elmúlt tizenegy évben ő volt Pablo Laso segítője, így a folytonosság is biztosított, az új mester is ugyanazt a rendszert és felfogást fogja továbbvinni, amit az elődje is képviselt.
Hamarosan háromszoros apuka leszel, októberben érkezik a kisfiad. Mennyire nehéz egyszerre családapaként és profi kosarasként is helytállni?
Nem mondanám nehéznek, szezon közben ráadásul megvan a napi rutin, a rendszer, visszük őket iskolába, az még inkább megkönnyíti a helyzetet.
Ilyenkor nyáron kicsit nehezebb, sokat rohangálunk mindenfelé, de természetes, hogy elsők a gyerekek most is itt aszalódok parton, és közben vigyázok rájuk, hogy ne fulladjanak bele a Balatonba.
Nyilván azért vállaljuk a harmadik gyereket is, mert élvezzük ezt a fajta életet, én mindig is nagyon szerettem volna nagy családot.
Rengeteget vaciláltunk, hogy legyen-e harmadik gyerek, titkon úgy vágtunk bele ebbe a „projektbe”, hogy örülnénk, ha fiú lenne, és teljesült a vágyunk, Isten megajándékozott bennünket egy kisfiúval, úgyhogy most óriási a boldogság. Ráadásul nemcsak a feleségem és én, hanem a gyerekek is izgatottan várják a kistestvért.
Bazska (Tőrös Balázs, a Sport TV kosárlabda-szakkommentátora, youtube-er – a szerk.) amikor kint járt nálad Madridban, akkor mesélted, hogy szabadidődben gyakran jársz e-bike-kal. A biciklizésen kívül van-e még valami hobbid, mivel tudsz kikapcsolódni?
Nagyon mással nem. Van egy kutyánk, úgy szoktunk kijárni, hogy a kutya is fut, és akkor megyek vele az e-bike-kal. Különösebb hobbira nem igazán jut időm szezon közben, de a Forma–1-et nagyon szeretem, azt rendszeresen nézem, most a Hungaroringen is kint leszek, ha minden jól megy. Ezen kívül rengeteg kosárlabdameccset nézek.
Tudsz csak szurkolóként, szórakozásból meccset nézni?
Hogyne, rengetegszer van ilyen, olyankor én is okoskodok, mint egy igazi drukker. Követem a magyar bajnokságot is, szurkolok a válogatottbeli csapattársaimnak, kíváncsi vagyok, hogy milyenek a légiósok, vagy épp a fiatalok. A múltkor például az U20-as Eb-ről kaptam el az egyik meccset, ott azért szakmai szemmel is figyeltem, hogy megy a fiúknak. Persze az más, amikor mondjuk tudom, hogy adott héten játszunk a Fenerbahcéval, akkor az ő meccsük elé úgy ülök le, hogy elemzem a taktikájukat, nézem a figurákat, de ez is ki tud kapcsolni.
Kisgyerekként volt kedvenc kosarasod?
Persze, nyilván ott volt Jordan, de ő egy ikon volt mindenkinek abban a korszakban, de akiknek a játékát a legjobban szerettem és a legnagyobb hatást gyakorolták rám, az Kobe Bryant, és főleg Allen Iverson. Abban az időben elég sok NBA-t néztem, már amennyit ugye itthon el lehetett csípni belőle a TV3-on, DSF-en, vagy ahol épp adták. Érdekes, de ma már szinte csak európai kosárlabdát nézek, NBA-t csak nagyon keveset.
A Pearl Jam zenekar legendás Ten című lemezét a Mookie Blaylock nevű NBA-játékos mezszámáról nevezte el. Ha egy egész albumot nem is, de mondjuk egy dalt írhatna rólad egy együttes vagy előadó, kit választanál?
Hú, nagyon jó kérdés… Ha azt szeretném, hogy minél több fiatalhoz eljusson és sokan hallhassák, akkor valamilyen ma népszerű, aktuális előadót kellene találni, talán a BSW-re szavaznék. Sajnos az igazat megvallva nem sok mai zenét hallgatok, a mostani popvilággal kapcsolatban meg – bocsánat, nem tudok szebben fogalmazni, sík hülye vagyok, nagyon kevés előadót ismerek. (nevet)
Beszéljünk egy kicsit a tetoválásaidról! Melyik volt az első ábra amit magadra varrattál és van-e köztük kedvenced, vagy olyan, ami különösen fontos?
Volt egy tetoválásom még nagyon fiatalon, „Soha ne add fel!” jelentéssel, angol nyelven, de arab betűtípussal volt leírva, úgy, mint Allen Iversonnak. Ezt 16 vagy 17 évesen csináltattam, egy idő után már nagyon nem tetszett, meg is untam, mindenképpen szerettem volna helyette egy családi tetkót.
Ez aztán el is készült, már három vagy négy éve megvan, kétéves tervezés előzte meg, mire megszületett. Angyalok, nevek fontos dátumok, például a gyermekeim születésnapja, vagy a nyolcas szám, sok különböző motívum kapcsolódik össze, de már gondolkodom, hogy a kisfiam érkeztével mivel fog majd bővülni.
Nemrég megtartottátok – a tavalyi spontán kosarazás után – immár szervezett, komoly rendezvényként a Hangtime-ot a Városligetben. Hogy érezted magad, milyen volt a hangulat és mik a tervek a folytatást illetően?
Minden várakozásomat felülmúlta, elképesztően jól sikerült a szervezés, hála barátaimnak és a csapatomnak, hogy lehetővé tette, hogy ez létrejöjjön.
Olyan volt kicsit, mint egy falunap. Remek kis közösség jött össze, mindenki figyelt a másikra, egy hangos szó sem volt, a nagy melegben is türelmesen álltak sorba, ha épp várni kellett mondjuk autogramra. Kiváló hangulatban telt el a nap. Nagyon remélem, hogy lesz folytatás, a jövőben vidéki helyszínekre is szeretnénk elvinni a rendezvényt.
Több mint négy éve nem tudtál játszani a válogatottban, de azt mindig elmondtad, hogy mindig örömmel jössz csapatba, ha klubod elenged. Mit jelent számodra a válogatottság?
A címeres mezt felhúzni mindig óriási megtiszteltetés, amit minden sportoló szeretne elérni. Ez már elég rég nem adatott meg nekem, úgyhogy nagyon várom, hogy újra ott lehessek a srácokkal, hallgathassam a Himnuszt és játszhassak.
Borzasztóan kemény csoportba kerültünk az Európa-bajnokságon, olyan ellenfeleink lesznek, mint Luka Doncic vezette Eb-címvédő szlovénok, a Rudy Gobert-t is soraikban tudó olimpiai ezüstérmes franciák vagy épp a litvánok. Mit vársz a tornától?
Tudjuk, hogy iszonyatosan nehéz lesz, topcsapatokkal küzdünk majd, de nem lehet más a célunk, mint mindent beleadni, a tőlünk telhető legjobbat nyújtani, és akár tovább is jutni.
Luka ellen például párszor játszottam már, szóval azt pontosan tudom, hogy ő mire képes… (nevet).
Egy tisztes helytállás, jó szereplés ráadásul a fiatalok felé is egy jó üzenet lehet. Azok a srácok, akik arról álmodnak, hogy eljutnak a válogatottságig, láthatják, hogy magyarként is lehet ilyen klasszisok ellen játszani, sőt, akár le is lehet őket győzni, ebből pedig hosszú távon a magyar kosárlabda is profitálhat.
A magam részéről pedig sportolóként keresem a helyzeteket, ahol kompetitív lehetek, annak örülök, ha jó játékosok ellen játszhatok, az jelent kihívást, ha az Európa-bajnok szlovén csapat ellen mutathatom meg a tudásomat.
