Sport
Isten nyugosztaljon, Törő!
Talán önmagát már korábban is. Nem tudott magára vigyázni. Sokkal ügyesebben bánt a rátámadó védőkkel, mint magával a nagybetűs Élettel. Ő volt az a futballista, aki egy életérzést testesített meg. Futballozni akkoriban itthon mindenki szeretett, sokkal kevesebben még tudtak is. Úgy, mint ő, talán senki. S ezt nem mi, egykori rajongói mondjuk, hanem Nyilasi Tibor – a másik nagy kedvenc –, aki akkora futballista volt, hogy megengedhette magának a szerénységet, s azt mondta: „Andris mindannyiunknál jobb volt.”
Más kérdés, hogy sokan „összességében” többre vitték. Nem népszerűségben, még csak nem is elismertségben (Törőcsik Andrást 1979-ben meghívták a világválogatottba), hanem abban a tekintetben, hogy mennyit hoztak ki magukból, hogyan sáfárkodtak a tehetségükkel. Törő rosszul.
Pályaíve 1978 nyaráig meredeken szárnyalt felfelé, addigra megrúgta álomgólját Iribarnak, a jugoszlávoknak – azon a mérkőzésen tért vissza a válogatottba egy féléves eltiltás után, miután Baróti Lajosnak választania kellett közte és a szintén zseniális rúgótechnikával megáldott jóbarátja, Ebedli Zoltán között egy vámkihágás miatt eltiltás hozadékaként –, a svédeknek, a bolíviaiaknak, a France Football Aranylabda-szavazásán Európa legjobbjaival együtt kapott szavazatot. Nagy francia magazinok, mint az Onze közöltek több oldalas színes riportot róla. Aztán jött az argentínai világbajnokság, az igazságtalan kiállítás, majd nem sokkal később a Zalaegerszegről hazafelé tartva elszenvedett autóbaleset.
Attól kezdve megváltozott a játéka. Továbbra is lezser volt, könnyed és hanyagul elegáns. Ugyanaz a könnyedség volt benne, mint a Beatles zenéjében, vagy Petőfi költészetében. Az egyiket hallgatod, a másikat olvasod, s mind a kettő után azt gondolod, ez ennyire egyszerű, ennyire könnyed, ezt én is tudnám – s nagyon nem…
De Kese, hiszen így is becézték, soha nem játszott már olyan gólerősen, mint a balesete előtt. Ám, ahogy a legnagyobb példaképe, Albert Flórián másfél évtizeddel korábban, ő is egyre inkább az irányításból vette ki a részét. Ő nem tudott „egyszerű” gólokat rúgni. Rúgott és rúgatott olyanokat, amik ma Puskás-díjért kiáltanának. Mégis, 1984 után – még csak 29 éves volt – élete, pályafutása leszállóágba került. Kevesen szerették annyira a játékát, mint Mezey György és Verebes József, mindketten szívesen látták (rövid ideig) a csapatukban, de az élet mindent másképpen rendezett.
Törőcsik András legenda lett. Ha az több annál: szimbólum.
Paradox módon annak is a szimbóluma, mi minden lehetett volna egy imádnivaló, kedves, de akaratgyenge futballistából, ha fiatalabban kikerül az igazi profi közegbe.
Ma meghalt, mindössze 67 évesen. Egy kicsit siratjuk benne a zsenit, de az álmainkat, az ifjúságot is. Nekünk ő volt a futball Mozartja és Fred Astaire-e, egyszerre.
Isten nyugosztaljon, Törő!
