A ló másik oldala

Sok szép emlékem, élményem fűződik a sportághoz, például láttam a sáros pályán cipő nélkül, zokniban célba érni győztesként Mizsér Attilát az 1985-ös melbourne-i világbajnokságon, meghatódva írhattam a kettős magyar sikerről az 1988-as szöuli olimpián, s átélhettem a fantasztikus hangulatot 1999-ben a margitszigeti vb-n.

Ezért is érdeklődéssel figyeltem a lovaglás megmentéséért indított harcot, amelyet a zömében európai ellenzék elveszített a nemzetközi szövetség vezetőivel szemben. A nemzetközi szövetség kongresszusa jelentős többséggel megszavazta, hogy 2024-ben, a párizsi olimpián versenyezzenek utoljára lovaglásban, majd ezt a versenyszámot lecserélik egy olcsóbb, az egész világon könnyebben űzhető szakágra.

Ha a szívemre hallgatok, ez a döntés felháborít, ha az eszemre, akkor elgondolkoztat. Kezdjük a gyökereknél, a modern pentatlon kitalálója, megalkotója a francia Pierre de Coubertin báró a 2012-es stockholmi olimpia után így kesergett: „Egy csoport állhatatos ellenkezése szembeszáll elgondolásommal. Ez oda vezetett, hogy mára a rendezők a modernt öttusa megalkotójának eredeti elveit teljesen el is felejtették”. Az újkori olimpiák elindítója ugyanis a lövészet helyett az evezést javasolta, s úgy tervezte, hogy mint a hírnökök a háborúkban, a versenyzők megszakítás nélkül teljesítik az öt tusát.

Már a sportág születésekor látta Coubertin, hogy míg egy lovassági tiszt számára a futás megalázó lehet, addig az „atlétika barátainak” nincs saját lovuk, számukra a lovaglás művészete teljesen idegen, amin változtatni kell. S mivel a saját lovak szállítása a nemzetközi versenyekre túl költséges lett volna, ezért már a kezdetektől a rendezők biztosították a négylábúakat, amelyeket kisorsoltak a lovaglás előtt. S így lett az összetett sportág legigazságtalanabb versenyszáma a lovaglás. Mert míg a másik négy tusában, a vívásban, a lövészetben, az úszásban és a futásban a versenyző tehetsége, felkészültsége meghatározó, a lovaglásban sokszor Fortuna dönt.

Hosszú regényt lehetne írni arról, hány világklasszis olimpiai aranyérmét vitte el a számára kisorsolt ló. Például az 1956-os melbourne-i olimpián esélyesként rajtolt a Benedek Gábor, Bódi János és Moldrich Antal összeállítású magyar válogatott. Moldrich azonban olyan gyenge lovat kapott, amelyik az öt kilométeres terepverseny végére annyira elfáradt, hogy először megfürdette lovasát a vizes akadályban, majd a cél előtt összerogyott, s ezzel elszáll csapatunk esélye az éremszerzésre, csak a negyedik lett. Majdnem hasonló eset történt 29 évvel később Fábián Lászlóval is Melbourne-ben, junior világbajnokunk olyan alacsony lovat sorsolt, hogy szinte a csizmájával verte az akadályokat, s ezért távol került a dobogótól a világbajnokságon.

Az első botrányos lovaglás az 1992-es barcelonai olimpián történt, amikor ezzel a látványos tusával fejeződött be az öttusázók versenye. Már a pályabemutatón kiderült, hogy a bérelt lovak nem tudják teljesíteni pályát, ezért szabályellenesen csökkentették az akadályok magasságát. Ennek ellenére a versenyen estek-keltek a versenyzők, hullottak az akadályok.

Juan Antonio Samaranch, a NOB spanyol elnöke meg sem várta a verseny végét, csalódottan távozott, majd jelezte a nemzetközi szövetségnek, hogy a lovagláson változtatni kell, mert az antireklámja a sportteljesítménynek. Az akadályokat lejjebb vitték ugyan, de ezzel a probléma nem szűnt meg, a 2008-as pekingi olim­pián is nagyon sok volt a bukás, a világbajnok Balogh Gábor és Horváth Viktor is leesett a lováról.

A gondot az okozza, hogy kevés országban van központi öttusa lovasbázis, így a versenyekre bérlik a díjugrató lovakat, amelyek a gazdájukhoz vannak szokva, s a néhány perces bemelegítés alatt nehéz velük összhangot találni. A budapesti úgynevezett öttusa istálló fenntartása évente 80 millió forintba kerül, sok országban viszont az öttusázók teljesen amatőrök, akinek fizetniük kell a lovas edzésekért, ami jelentős anyagi kiadással jár.

Az öttusa szerelmesei azt mondják, hogy a lovaglás lecserélése a sportág halálát jelentheti. Ez így nem teljesen igaz, mert a hosszú agonizálása már akkor elkezdődött, amikor bevezették, hogy a világversenyen a selejtezőket lovaglás nélkül rendezik. Még hazánkban is – ahol az öttusa sikersportágnak számít – sok fiatal kezd el háromtusázni, azonban egyre kevesebben vállalják az öt sportágra való felkészülés nehézségeit. Ezért aztán a hazai felnőtt élmezőny is nagyon leszűkült, jó ha van egy-egy tucat női és felnőtt öttusázónk. Ezért az idei országos bajnokságot a fedettpályás nemzetközi versenyen rendezték meg. Tehát utólag majd nem lehet a lovaglás lecserélésére fogni az egykori sikersportágunk elsorvadását.

Ha sokaknak fáj is, de tudomásul kell venni, hogy a 120 éve modern pentatlonnak elnevezett összetett sportág felett eljárt az idő. S éppen a sportág megújítója, Coubertin mutatott példát a változtatás fontosságára, amikor az görög antik pentatlon öt számából, a távolugrásból, a diszkoszvetésből, a gerelyhajításból, birkózásból és futásból csak az utóbbit tartotta meg. Most ilyen radikális átalakítás nem lesz ugyan, de 2024-től egy új sportág születhet, amelyet viszont nem szabadna öttusának nevezni.