Sport

Hátrányból indulva győzött

A kerekesszékből kikelve, hosszú küzdelem után a csúcsra ugrott Ekler Luca a tokiói paralimpián

Tizenegy éve kerekesszékben ülve ünnepelte tizenegyedik születésnapját Ekler Luca, de a sport segítségével s nagy-nagy akaraterővel sikeres atléta lett. A tokiói paralimpián a távolugrásban világcsúccsal győztes Szalma László tanítványával a hazaérkezése után beszélgettünk.

Hátrányból indulva  győzött
Nagy fölénnyel nyerte a távolugrást Ekler Luca, aki megjavította a világrekordját
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

– Hogy érezte magát Tokióban?

– Nagyon jól. Egyéves csúszással valóra vált az álmom, huszonkét évesen paralimpián indulhattam. Az időjárás változó volt, mert az elején fülledt melegben versenyeztünk, a játékok végén pedig esős húsz fokban. A szigorú járványügyi szabályok ellenére az olimpiai faluban nagyon jó volt a hangulat. Ugyan nem lehettek nézők a lelátón, de mi magyarok biztattuk egymást. És ez sokat segített.

– Szabó László, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke úgy nyilatkozott, hogy ilyen összetartó magyar csapat még nem volt.

– Én is így éreztem. Nagyon jó volt, hogy egy emeleten laktunk, s ha nem is tudtunk elmenni egy társunk versenyére, biztattuk őt. Esténként pedig a jól szereplők fogadták a gratulációkat. A másik sikerének úgy örültünk, mint a sajátunknak.

– Mennyire volt súlyos világcsúcstartóként távolugrásban az esélyesség terhe?

– Semennyire. Mert azt itthon hagytam. Már az elutazás előtt megfogadtam, hogy nem fogok görcsölni. Fontos, hogy érezzem jól magam. S mivel a felkészülésem jól sikerült, tudtam, hogy az eredményeim sem lesznek gyengék.

– Világcsúccsal és nagy fölénnyel nyerte a távolugrást. Ebben a számban a mezőny gyenge, vagy az eredménye ennyire kiemelkedő?

– A mi kategóriánkban a távolugrásban korábban nem születtek jó eredmények, de évek óta folyamatosan emelkedik a színvonal. Ebben nekem is szerepem volt, amikor beállítottam az 551 centis világcsúcsot, amit Tokióban 563-ra javítottam. Szerepet játszhatott benne az is, hogy 2018-ig az ép atléták között versenyeztem, s azóta is indulok közöttük, mivel kevés itthon a paraviadal.

– Egy tízéves kislány hogyan kaphat stroke-ot?

– Gyerekkoromban teniszeztem, fociztam, atletizáltam is. Egy labdarúgóedzésen lettem rosszul, és négy nap múlva a kórházban arra ébredtem, hogy a baj oldalam lebénult. Szerencsés voltam, mert a szüleim, barátaim, mindenki segített abban, hogy ne vesztesként, hanem győztesként kerüljek ki ebből a béna helyzetből. A fizioterápiás és gyógytornás kezelés hatására fokozatosan javult az állapotom, s életem egyik legboldogabb napja az volt, amikor az orvos azt mondta, hogy újra sportolhatok.

– Miért olyan fontos a sport?

– Mert megerősített, megtanított küzdeni. A teniszezést nem folytathattam, de rátaláltam az atlétikára. Minden centiért, minden másodpercnyi javulásért keményen kell edzeni. Amikor futok, úgy érzem, szabad vagyok, amikor pedig távolt ugrok, repülök. Ezt senki nem veheti el tőlem.

– Száz méteren negyedik, négyszázon ötödik, távolban első lett Tokióban, amiért anyagi elismerés is jár. Mire fordítja majd a jutalmát?

– Erről még nem gondolkoztam, egyelőre élvezem, hogy itthon vagyok. Hogy megölelhettem a szüleimet, testvéreimet,
a barátomat, akikkel osztozhattam a boldogságomban. És ehettem anyukám és nagymamám finom süteményéből. Mivel a Testnevelési Egyetem hallgatójaként évek óta Budapesten élek, valószínűleg a jutalomból lakást fogunk venni. De ez csak a ráadás, a fontos az, hogy súlyos hátrányból indulva egy nagyon hosszú versenyt meg tudtam nyerni. Példát mutatva arra, hogy soha nem szabad feladni!

Kapcsolódó írásaink

A nulla másik oldala

ĀTörténelmi negatív csúcson a magyar atlétika: egyetlen versenyzőnk sem került döntőbe a tokiói olimpián