Tanár volt, a szó minden értelmében

„Tanár, Fradi-játékos és válogatott futballista akarok lenni!” – mondta a szüleinek, megfogalmazva a vágyait, még tizenévesen, aztán ennek szellemében élte végig az életét. Utólag egyet illesztett még hozzá: kiváló edző lett. Atipikus életút volt az övé, keresztbe átszelve az országot szülővárosából, Győrből Szegedre ment. Elsősorban egyetemre, másodsorban futballozni. Aztán kiderült: mindkettőben kitűnő. Hallgatóként és fedezetként is. Magyar–történelem szakos diplomát szerzett, közben pedig a KEAC-ból, az egyetemi csapatból átlépve a Szegedi AK történetének egyik legerősebb csapatában, Tóth György, Baróti Lajos és Toldi Géza között az ország egyik legjobb vidéki csapatában játszhatott. Mindkét ott töltött idényében az Év csapatába választotta a Nemzeti Sport.

Toldi Géza ajánlotta be a Ferencvároshoz, ahol Spéci, azaz Schaffer Alfréd lett az első edzője. A Futballkirály számára csak egy állomás volt az Üllői út, a szőke, apró termetű, hullámos hajú fedezetnek a megvalósult álom. Szerelemből, hitből lett fradista, s az maradt akkor is, amikor a hatalom szétszedte a csapatot. Az ő szájából soha, senki nem hallotta, hogy ÉDOSZ- vagy Kinizsi-játékos lenne – ő a Fradiban, a Ferencvárosban futballozott.

Miután senki sem fogta nála sikeresebben a hazai mezőnyben Puskás Ferencet, s miután Bozsik Józseffel alkotott 1949-től fedezetpárt a válogatottban, szinte természetes volt, hogy a játékostárs arra kapacitálta őt, hogy lépjen át a kispestiből katonacsapattá lett Honvédba. Alkalmasint egy olimpiai bajnoki címtől fosztotta meg Lakat Károlyt a hűsége, de talán mégis ő nyert az ügyön.

Noha kiemelkedően eredményes edzői pályafutása csupán három esztendejét töltötte a Ferencváros élén, mégis mindenki és okkal tartotta őt fradistának, a család tagjának. Az első két éve alatt (1967, 1968) két bajnoki címet nyert, neki volt egyedül itthon aranylabdás játékosa, ő mondhatta el magáról egyedül a magyar edzők között, hogy egy bajnoki mérkőzésen három olyan játékost küldhetett pályára (Albert Flórián, Novák Dezső, Szűcs Lajos), aki néhány nappal korábban a világválogatottban a brazilok ellen szerepelt.

Az 1968 elején a második világháború történetéről írott disszertációja alapján doktori címet kapó Lakat Károlynál mindmáig csak Garami József ült többször a kispadon az NB I.-ben. A Tatabányával kétszer is megnyerte a Közép-európai Kupát, 1981-ben legyőzte a Real Madridot, mégis, elsősorban az olimpiai sikerei miatt tartozik a valaha volt legsikeresebb magyar futballedzők közé. Sőt: rajta kívül senki sem nyert meg két tornát.

Mégis csak 1979-ben, Szepesi György, az akkori MLSZ-elnök jóindulatából lehetett szövetségi kapitány. A hatalom (fogalmazzunk pontosan: az akkori sportvezetés) nem bocsátotta korábban meg neki, hogy nem volt a rendszer híve. Gelei József olimpiai bajnok kapus, akinek az iskolában osztályfőnöke, a futball világában az edzője volt, úgy emlékezett rá: „Karcsi bácsi tényleg nem volt a rendszer híve, de soha, senkit sem provokált ezzel, az öltözőben nem volt ez téma.” Lakat doktor a fricskákat megtartotta a néphadsereg tábornokainak és a nagyvilágnak. A futballéletben azóta is emlegetik akkori mondásait, amelyekkel számon kérte a csapata második helye miatt bíráló főtiszteken, hogy hány háborút nyertek meg az előző évszázadokban, amellyel közölte, hogy a Honvéd nem volt vörös, csak rózsaszín, vagy amikor azt mondta: „Keresztény vagyok, magyar vagyok és fradista, és ezekből egy is elég, hogy ne vigyem semmire ebben az országban.”

Vagy amikor úgy ünnepelte a Magyar Rádiónak nyilatkozva az 1964. október 23-án nyert olimpiai aranyérmet: „Örülök, hogy éppen ezen a napon szereztünk ekkora örömet a magyar népnek.”