Sport

Nem szereti az idő múlását ünnepelni Kovács Attila

Harminchárom éves rekordjával méterekkel verné a jelenlegi hazai élmezőnyt 200 méteren

Ma ünnepli hatvanadik születésnapját Kovács Attila, az eddigi egyetlen magyar futó, aki világbajnokságon bekerült a 100 méter döntőjébe, az 1987-es római vb-n negyedik lett. Az ünnepeltet arról is kérdeztük, miért nem tudják megdönteni harminchárom éve 200 méteren elért csúcsát.

Nem szereti az idő múlását ünnepelni  Kovács Attila
Kovács Attila az 1987-es római vb 100 méteres síkfutó számának döntőjében. Mellette a két izomkolosszus, az amerikai Carl Lewis és a kanadai Ben Johnson
Fotó: MH Archív

− Mikor járt legutóbb, szülővárosában, Szekszárdon?

− Már régen. Én ugyanis Szekszárdon születtem, ott jártam iskolába, de a város melletti Szedresen laktam szüleimmel és bátyámmal. Édesanyám most is ott él, őt meg szoktam látogatni. Nagyon szép gyerekkorom volt a faluban, szüleim­től teljes szabadságot kaptam, így sok kalandot éltem át barátaimmal.

− Tizennyolc évesen kezdett el atletizálni, abban a korban, amikor manapság már a legtöbb atléta abbahagyja.

− Sajnos ez így van, ezért nagyon keskeny a hazai felnőtt élmezőny. Ha egy nappal előbb születtem volna, akkor valószínűleg most nem beszélgethetnénk. Ugyanis azon a középiskolás versenyen csak 1960. szeptember elseje után született diákok indulhattak, én meg másodikán születtem. Korábban is futottam százon, de csak negyedik-ötödik lettem. Ezt apámnak azzal magyaráztam, hogy a többiek szögesben futnak, én pedig tornacipőben. Hát erre meglepett egy lengyel szöges cipővel, amiben futva megnyertem a versenyt.

− Mikor volt legutóbb atlétikai versenyen?

− Már inkább csak a televízióban nézem az atlétikát. Néhány éve kimentem az országos bajnokságra, de nagyon elkeserített a látvány. Az indulók között alig volt felnőtt versenyző, a kis létszám miatt időfutamokat rendeztek, s olyan eredményekkel lehetett nyerni, amilyenekkel harminc éve a döntőbe sem lehetett volna bekerülni. Biztató viszont, hogy az utóbbi időben, elsősorban a női szakágban feltűntek tehetségek, például gátfutásban, távolugrásban. Férfi kalapácsvetőink pedig folyamatosan a nemzetközi élmezőnyben vannak.

− Miért nem tudják a harminchárom éve kétszáz méteren felállított, 20,11 másodperces országos rekordját megdönteni?

− Az egyik ok, amit említett, hogy a futóink többsége tizennyolc évesen már abbahagyja a versenyzést. Nincsenek olyan futóműhelyek, mint például a szombathelyi Dobó SE, ahol az atléták húzzák egymást. Az sem vonzó a fiatal futók számára, hogy a hazai és nemzetközi színvonal között hatalmas a szakadék.

− Az utódok szerint a hetvenes-nyolcvanas évek megdönthetetlen hazai rekordjai nem megengedett segítséggel születtek.

− Ez nem igaz! Abban az időszakban, 1987-ben, amikor százon és kétszázon is országos rekordot futottam, négyszer voltam doppingellenőrzésen. A külföldi versenyeken is többet ellenőriztek minket, a szocialista országok versenyzőit, mint például az amerikaiakat. Akkor nem csak én, hanem a hazai vágtázó élmezőny is erős volt, a szöuli olimpián
a 4×100-as váltónk a hatodik lett.

− Milyen élmény volt a római világbajnokság döntőjében együtt futni Carl Lewisszal és Ben Johnsonnal?

− Kettős érzésem volt. Egyrészt büszke voltam arra, hogy 160 induló közül bekerültem a nyolcas döntőbe, mert a férfi száz fináléja a csúcs-szám a világversenyeken. Ugyanakkor tudtam, hogy a színes bőrű vágtázók ellen nincs esélyem. Annak örültem, hogy nem lettem statiszta a fináléban, mert ötödikként értem célba. Aztán Johnsont doppingolás miatti kizárták, így negyedik lettem. Az 1988-as olimpián is a legjobb fehér bőrű vágtázó voltam a kilencedik helyezésemmel.

− Hogyan ünnepli a hatvanadik születésnapját?

− Szomorúan. Bevallom már a harminc is megviselt, a hatvan pedig még jobban. Nem szeretem az idő múlását ünnepelni. Ezért aztán nagy buli nem lesz. A családommal a hétvégén elmegyünk majd vacsorázni.

− Mit kíván magának a következő évekre?

− Először is, hogy legyen már vége ennek a járványnak, amely az egész világot sújtja, a sportot pedig megbénítja. Ezért nemcsak magamnak, családomnak, honfitársaimnak, hanem az egész világnak jó egészséget kívánok. S azt, hogy szurkolóként sok magyar atléta sikerének örülhessek.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom