Albert csak vendégségbe mehetett Dél-Amerikába

Kürschner Izidor egykoron bajnok, válogatott futballista volt az MTK-ban, edzette is a csapatot, majd külföldre került. Emlegettük nevét a Bayernnél is, de nagyobb sikereket ért el Svájcban, a Grasshoppers élén. Onnan került Rióba, ahol 1937 és 1939 között a Flamengót, majd 1940-ig a Botafogót trenírozta.

Meglehetősen sok irigység, féltékenység kísérte a munkáját, de a brazilok immár úgy emlegetik, mint a WM-rendszert velük megismertető edzőt, aki nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a játékosok az addigi szertelen védekezés helyett fegyelmezett(ebb)en futballozzanak.

Megelőzte a korát, de erre csak sok évvel később jöttek rá a brazilok. A kortársai csak arra emlékeztek, hogy a magyar edző állan­dóan hadban állt a csapat csillagával, a nagyszerű Fausto dos Santossal, aki szó szerint rangon alulinak tartotta, hogy a játékszervező középfedezet posztját feladva hátrahúzódjon. Közölte is, hogy futballozni akar, nem másoktól elvenni a labdát. Aztán mégis beadta a derekát, állítólag ahogyan romlott az egészségi állapota (két évvel később meghalt tüdőbajban), úgy egyre kevesebbet futott, ezért hátravonult a védelembe.

Kürschnernek nem ez okozta a vesztét, hanem, hogy Flávio Costa (aki azért nem volt „akárki”, egyebek mellett világbajnoki ezüstérmes volt a brazil válogatottal 1950-ben) ott tett alá, ahol csak tudott. Bár a Fla 83 gólt szerzett 22 meccsen a riói bajnokságban, csak második lett a Fluminense mögött. Aztán, miután a következő idény elején kikaptak a Vascótól, a magyar edzőt menesztették. Bármilyen fura, nem lett bukott edző, Ademar Pimenta szövetségi kapitány felkérte őt tanácsadónak az 1938-as vb-re. Emlékét szobor őrzi Rióban.

Az ötvenes évek elején került a Flamengóba Schwanner János, aki aztán különösen edzőként futott be nagy karriert, dolgozott három kontinensen is. Ottléte alatt a Fla 1953-ban és 1954-ben is megnyerte a riói bajnokságot, de egyetlen forrásunkban sem találtunk bizonyságot arra, hogy Schwanner játszott volna az első csapatban, Dél-Amerika akkori egyik legerősebb klubjában.

Annál több fénykép (is) igazolja, hogy Albert Flórián játszott a piros-feketék csíkos mezében.

Ezerkilencszázhatvanhat decemberében Budapestre érkezett Fernando Viera, a Flamengo akkori elnöke, aki – miután szembesült azzal a magyar véleménnyel, hogy a szocializmusban a futballista nem árucikk, s ennélfogva nem eladó – kitalálta, hogy legalább kölcsönvenné Albertet, aki lenyűgözte az előző nyáron a világbajnokságon mutatott játékával. Viera elnök különleges ajánlattal állt elő: a Ferencváros és a Flamengo cseréljen egy időre játékost. Az elképzelés kevésbé volt életszerű, mint egy rövid vendég­játék ötlete. Albert arra engedélyt kapott itthon, hogy az év eleji alapozás idején a feleségével Rio de Janeiróba utazzon.

Január elején kezdődött a nagy utazás. Rengetegen voltak rá kíváncsiak az edzéseken, s természetes, hogy különösen sokan voltak kíváncsiak a vendégre játék közben. Mindkétszer a Vasco da Gama ellen lépett pályára, a Taça Rivadávia Correia Meyer keretein belül.

Az elsőn, január 15-én a Flamengo 2–0-ra nyert saját pályáján, a Gaveán. A mérkőzés után a vendéget egyenesen Peléhez hasonlították a brazil újságírók. A második meccsén, négy nappal később, az Estádio General Severianóban már csak hatvan percet játszott – sietni kellett, várta a repülőgép. (Azt egyébként
a Vasco nyerte 2–0-ra.)

Jellemző kortünet és jellemző a szocializmus szabadságára, hogy hazafelé Lisszabonban az átszálláskor a Benfica vezetői megkérték Albertet, maradjon még egy napot, játsszon az előző decemberi fatális balesetben meghalt fiatal védő, Luciano emlékére rendezett mérkőzésen.

Albert nagyon udvariasan, de türelmet kért, mondván, neki ilyesmire engedélyt kell kérnie otthonról. A Benfica telefonált, telexezett, sürgönyzött – de Budapestről nem kapott választ.