A nagy kiugrás éve

– Mennyiben változott meg az éle­te július 19. óta?

– A világbajnokság megnyerésével egy csapásra ismert sportoló lettem, hirtelen reflektorfénybe kerültem. Ez eleinte kicsit zavart, de aztán megszoktam a nagyobb médiaérdeklődést. Most már sokszor élvezem is a népszerűséget. A páston viszont nehezebb helyzetbe kerültem, mert az ellenfeleim a világbajnok skalpját akarják megszerezni. Ezeket a támadásokat a hétvégi bajnokságon a döntőig visszavertem, a fináléban klubtársam, a rutinos Somfai Péter legyőzött.

– Januári kézműtétje után mire számított ebben az idényben?

– Hát arra nem, hogy világbajnok leszek. Sőt arra is kevés esélyem volt, hogy indulhatok a világbajnokságon, mert az előző szezonom gyengébbre sikerült. Ezért aztán minden teher nélkül, felszabadultan vívtam, élvezni akartam a versenyeket. Ezzel a hozzáállással a budapesti Grand Prix-n bekerültem a tizenhat közé, Párizsban pedig bronzérmes lettem. Így indulhattam a hazai világbajnokságon.

– Amelyet aztán megnyert. Mi volt a sikerének a titka?

– Talán az, hogy továbbra is felszabadultam vívhattam, hiszen tőlem senki nem várt érmet. Aztán sorra győztem le esélyesebb ellenfeleimet, a döntőben pedig az Európa-bajnok orosz Szergej Bidát is, aki már 13–10-re vezetett. A fordításhoz erőt adhatott nevelőedzőm, Szalay Gyöngyi, aki mindig azt mondta, soha ne add fel…

– Hogyan élte meg 2017-ben, hogy tragikus hirtelenséggel meghalt Szalay Gyöngyi?

– Nagyon megrázott a halála, olyan fájdalmas volt, mintha családtagomat veszítettem volna el, hiszen többet voltam vele, mint a szüleimmel. Hétéves voltam, amikor a világbajnok Szalay Gyöngyi eljött az iskolánkba, népszerűsíteni a vívást. Az ő hívószavára lettem vívó, és tizenkilenc éves koromig az edzőm volt Tapolcán. Vívóként erőssége volt, hogy sokszor hátrányból is fordított a páston. Ezt a felfogást eltanultam tőle.

– Két éve költözött Budapestre. Nehéz volt megszokni a fővárosi életet?

– Igen, több mint egy év kellett ahhoz, hogy megszokjam a kisváros után a nagyváros forgalmát, zaját. A családom is nagyon hiányzott. Segített viszont, hogy a Honvédban remek a társaság, és a felkészülési körülmények sokkal jobbak. Van például masszőr, gyógytornász, jól felszerelt konditerem és a vívóteremhez közel futópálya is. Edzőm, Dancsházy-Nagy Tamás segítségével pedig bekerültem a nemzetközi élmezőnybe. Pesti vívó lettem,
a szívem azonban tapolcai maradt.

– Mi csinál Pesten, amikor éppen nem vív?

– Szerződéses katona vagyok. Emellett az ELTE hallgatója sportszervezői szakon. Van tehát bőven feladatom.

– Mennyi esélye van arra, hogy huszonkét évesen kijut a tokiói olimpiára?

– A világbajnoki győzelmemért dupla pont járt, így jelenleg vezetem a kvalifikációs ranglistát, de még három világkupa- és két Grand Prix-verseny hátravan. Ezeken jól kell szerepelnem, mert egyéniben Európából csak az első két helyezett indulhat Tokióba. Csapatban még nehezebb a helyzetünk, mert a hátralévő három világkupaversenyből kettőben a döntőbe kellene kerülni. De amíg van remény, küzdünk. Mert ha négyen indulhatnánk az olimpián, az egyéniben is segítséget jelentene. No meg kétszeres lehetőséget az éremszerzésre.