Sport
A felszabadítók serlege rabul ejti a szurkolókat
Labdarúgás. A hétvége futballprogramjának egyik fénypontja lesz az első számú dél-amerikai klubsorozat döntője, amelyet a Flamengo és a River Plate vív Limában
A River Plate a címvédő, tavaly emlékezetes és egyben kalandos körülmények között szerezte meg a trófeát Madridban a Boca Juniors ellen. Az első mecset még lejátszották a River pályáján, a Monumentalban, ám a visszavágóra semleges stadiont választottak, így lett a helyszín a Bernabéu.
Akkor mindenki azt gondolta, egyszerűbb lesz a következő döntő helyszínének kijelölése. A Conmebol, a Dél-amerikai Labdarúgó-szövetség még 2017-ben úgy döntött, hogy a korábbi kétmeccses finálék helyett 2019-től dőljön el a trófea sorsa egy mérkőzésen, semleges helyszínen. Eredetileg a chilei főváros nemzeti stadionja, a santiagói Estadio Nacional kapta meg a rendezés jogát, ám az utóbbi hónapok chilei tüntetéssorozata, a kialakult belpolitikai helyzet miatt a Conmebol végül áttette a döntőt Peruba, a limai Estadio Monumentalba.
Dél-Amerikában Libertadores-kupát nyerni olyan, mint Európában elhódítani a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, illetve az utóbbi bő két és fél évtizedben megnyerni a Bajnokok Ligáját. A képlet ilyen egyszerűen igaz, ugyanakkor érdemes hozzátenni, hogy Dél-Amerikában szinte már a kezdetek kezdetétől a BL-hez hasonló volt a rendszer, egy ország több csapatot is indíthatott. Más kérdés, hogy a Libertadores-kupát a Conmebol a BEK-re válaszként hívta életre, például azért, hogy ki tudjon állítani egy csapatot az első számú európai klubkupa győztese ellen a Világkupáért, akkori nevén az Interkontinentális-kupáért. Így aztán 1960-ban a Libertadores-kupa első győztese, az uruguayi Penarol mérkőzött meg a BEK-győztes Real Madriddal a „klubvilágbajnoki” címért, a spanyolok a montevideói 0–0 után a Bernabéuban fölényesen nyertek, a mérkőzés legjobbja Puskás Ferenc volt.
A Libertadores-kupa eddigi ötvenkilenc győzteséből huszonöt volt argentin, ez óriási fölényt jelez. A brazilok tizennyolcszor nyertek, igaz, a hatvanas években egy ideig bojkottálták a tornát. A harmadik legsikeresebb ország Uruguay, amely a Penarol és a Nacional révén nyolc elsőséget szerzett. A legsikeresebbek klubok közül is kiemelkedik az Independiente (7) és a Boca (6), talán logikus, hogy a torna történetének legtöbb győzelemmel dekorált játékosa Francisco Sá, aki a hatvanas években hatszor is megnyerte a Libertadores-kupát, négyszer az Independientével, kétszer a Bocával.
Érdemes még kiemelni két rekordot: a legtöbb mérkőzésen a paraguayi kapus, Ever Hugo Almeida szerepelt, több mint száz Libertadores-kupameccsen védett. A paraguayi klub kétszer nyert, Almeida 1979-ben és 1990-ben is részese volt ennek. A gólrekorder a különleges életpályájú, ecuadori születésű, aztán Uruguayban honosított, pályafutása végén választott hazájában még diplomáciai feladatokat is ellátó Alberto Spencer, akiről hajdanán Pelé azt mondta: „Elég jól fejeltem, de ha volt, aki még nálam is jobban, az Alberto Sapencer.”
A mostani két finalistából a Flamengo olyan játékosokat sorolhat korábbi történelméből, mint Domingos da Guia, Leonidas, Zagallo, Zico, Bebeto, Júnior, de nem rosszabb a River Plate múltja sem: Adolfo Pedernerával, Daniel Passarellával, Angel Labrunával, Claudio Caniggiával, Omar Sivorival és Alfredo Di Stefanóval. Ha mindkét gárda történetéből kiemelünk egy-egy légióst, az a Flamengónál a szerb Dejan Petkovics, a Rivernél Enzo Francescoli. S azt se feledjük, hogy mindkettőnek akadt magyar edzője, a braziloknak Kürschner Izidor, az argentinoknak Hirschl Imre és Plattkó Ferenc.
A mai Flamengo Európában legismertebb játékosai a „hazatérők”, a korábban a kontinensünkön szereplő Diego Alves, Rafinha, Diego vagy Filipe Luis, az edző portugál Jorge Jesus. A River kulcsemberei: Franco Armani kapus, a kolumbiai Juan Fernando Quintero és a csapatkapitány Leonardo Ponzio.
Az edző a klublegenda Marcelo Gallardo, aki játékosként és trénerként összesen tizennyolc pontos titulust szerzett a Riverrel.
