Sport

Marieke Vervoort végül a kerekesszékét se tudta megmozdítani

Gyógyíthatatlan degeneratív gerincbetegségben szenvedett a paralimpiai bajnok, aki tizenegy évvel az engedély után maga választotta meg halála időpontját

A parasportolók kapcsán – látva, milyen ragyogó eredmények elérésére képesek, s hogy milyen önfeledten tudnak ünnepelni – hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy számukra a sportolás nemcsak kitörési pont és boldogságfaktor, de akár óriási fájdalom is.

Marieke Vervoort végül a kerekesszékét se tudta megmozdítani
Vidámnak mutatott célba érés: Rió, 400 méter, ezüstérem
Fotó: AFP/Yasuyoshi Chiba

Megrendült a parasportolók nemzetközi családja, amikor tagjai a napokban azzal szembesültek, hogy egy sporttársuk, a negyvenéves belga kerekesszékes londoni paralim­piai bajnok és riói érmes Marieke Vervoort feladta a harcot gyógyíthatatlan betegségével szemben, és élt a számára még a sikeres olimpiai szereplései előtt, 2008-ban engedélyezett kegyes halál lehetőségével. Szülővárosában, az észak-belgiumi Diestben 2019. október 22-én, kutyájával az ágya közelében elaltatta magát.

A világon először Hollandiában legalizálták az eutanáziát, szigorú engedélyeztetési rend mellett, s ezt vette át Belgium is. Az önkéntes halál kizárólag azoknak adható meg, akik tiszta tudatállapotban, írásban kérelmezik ezt, s a szándékukat időről időre megerősítik. Csak olyanok kaphatnak engedélyt, akik három szakorvos szerint is bizonyíthatóan rettenetes fájdalmakat kénytelenek elviselni szinte állandóan. Márpedig Marieke Vervoort ilyen volt. Tizenévesen diagnosztizálták a tetraplégiát nála, ami Achilles-ín fájdalommal kezdődött, és az évek során lassan mind a négy végtagjának bénulásához vezetett. A gyógyíthatatlan kór elviselésében az idő előre haladtával a legerősebb fájdalomcsillapítók sem segítettek. Nem csoda, ha Vervoortot egyre erősebben foglalkoztatta a halál gondolata. Az utolsó tíz évben, kihasználva az élsport adta ismertségét és népszerűségét az egyik hangadója volt az eutanázia legalizálásának.

A The Guardian idézi egy 2016-os riói interjúját, amelyben elárulta, előfordul, hogy csak tíz percet alszik naponta, iszonyúak a fájdalmai, amit a sport tulajdonképpen az edzések idején még meg is hatványoz, de amíg a versenyzés több örömet ad neki, mint fájdalmat, képes élni.

Két olimpiára futotta. A riói ötkarikás játékok után bejelentette, felhagy az élsporttal. Tulajdonképpen már jó ideje leszámolt az életével, de a lehetőség, hogy bármikor meghalhat, reményt és nyugalmat adott neki. És azzal is tisztában volt: ahogy az életével, úgy a halálával is példát kell mutasson. Nem könnyen győzte le őt a szenvedés. Ha tehette, mindig mosolygott. Úgy tekintett az életére, mint befejezett tényre, és képes volt minden apróságnak örülni. Zenn nevű labradorja hűséges társa lett azok után, hogy 2014-ben epilepsziás rohamot kapott főzés közben, és leforrázta a lábát. Ezt követően fogadta be a kutyát, aki (sok ilyet hallani) mindig megérezte, mikor közeledik az újabb roham, s időben figyelmeztette rá a gazdáját. De más téren is sokat segített a háztartásban. Előkereste a fiókból a zoknit, cipelte a bevásárlószatyrot, összeszedte a földről a bénuló kézből kipotyogó tárgyakat, és ami ennél is fontosabb, a létezése, látványa önmagában erőt adott Mariekének a mindennapokhoz. Vele volt a kórházi kezeléseknél, és a legvégén, a halálos injekció beadásakor is.

Marieke utoljára 2017 karácsonyán a The Telegraph újságírójának engedte meg, hogy meglátogassa a Brüsszeli Egyetemi Kórházban. Ekkor már elviselhetetlen fájdalmai voltak, rettentően fáradt és depressziós volt. Nagyon elszomorította, hogy 2008 óta először fordult elő vele, hogy nem tudott elutazni kedvenc év végi helyszínére, Lanzarote szigetére. Beszélt tervezett haláláról is, amelynek csak az időpontját nem tudta megmondani, de azt igen, hogy közeleg.

Minden szerettének levelet írt, a borítékokat megcímezte, bélyeget tett rájuk, csak a feladásuk időpontja volt kérdéses. Azt kérte, a tengerbe szórják a hamvait, és azt is, hogy ne haragudjanak az orvosára, Wim Distelmansra, aki nem a halál apostola, hiszen neki éppen hogy az életet és a szabad választás lehetőségét adta meg. „Az emberek sírni fognak, de azt kérem, higgyék el, köszönöm az életet, boldog és békés leszek, amikor meghalok.”

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom