Alig dobogott a Fradi-szív

A Fradi a játék minden elemében alulmaradt a razgradi vendégekkel szemben. Ez az alaptézis – másfelől a legkevésbé bántó, az objektivitásba hajló vélemény a 3–0-ás vereségről. A csapat önnön negatív rekordjait állította fel (még soha ilyen gyorsan, a 37. másodpercben nem kapott gólt a nemzetközi kupaporondon, pályaválasztóként a csoportkörök bevezetése óta először maradt szerzett gól nélkül), de ahogyan mondani szokták, ez a legkisebb baj. Bárkivel előfordulhat, hogy rossz napot fog ki. A Ferencváros azonban kilátástalanul játszott, még tíz ember ellen is. Tokmac Nguen kivételével egyetlen játékosa sem került még csak helyzetbe sem, a máskor eredményes légiós pedig nem tudta a döntő pillanatokban kellő erővel megrúgni a labdát. Akkora verést kapott a magyar bajnok a nyár óta teljesen kicserélődött ellenfelétől, hogy teljesen feleslegessé vált egyes mozzanatok boncolgatása, nincsen értelme a „mi lett volna, ha” kezdetű mondatoknak.

„Azt mondtam a játékosoknak, hogy ez egy másik szint, minden egyes hibánkat megbosszulja az ellenfél. Gyors gólt kaptunk, amely után ugyan kialakítottunk helyzeteket, de ezeket nem tudtuk kihasználni. Hiába győztük le kétszer ezt a csapatot, ettől még egy rendkívül erős együttes. Most a bajnokságra kell koncentrálnunk, hiszen fontos mérkőzés vár ránk a Honvéd ellen” – mondta a mérkőzés után Szergej Rebrov, aki a klub honlapján olvashatóan arról is beszélt, hogy „csalódott vagyok, mert magasak az elvárások felénk, de azt fontos elmondanom, hogy tizenöt éve nem játszott európai csoportkörben a Ferencváros, a játékosok nagy többsége pedig nem futballozott még ezen a színvonalon. Örülök, hogy Budapesten ilyen szintű meccseket rendezhetnek meg, minden pontért meg kell, és meg is fogunk küzdeni. Az NB I.-ben néha van olyan, hogy tíz helyzetünk van, amiből kettőt gólra váltunk, itt kevesebb a sanszunk, nem lőttük be a lehetőségeket, ezért veszítettünk.”

Nehéz, mi több, talán felesleges vitatkozni a rutinos edző szavaival. Ugyanakkor a mérkőzést látva azt tapasztaltuk, hogy a Ferencváros az akarati tényezőkben sem vette fel a versenyt riválisával. Nyilván a modern futball velejárója a külföldi játékosok többségbe kerülése a magyar élcsapatokban. Feltehető, hogy – akár a MOL Fehérvárnál, akár a Ferencvárosnál – azért ők kerülnek a kezdő csapatba, mert jobbak hazai riválisaiknál. Ellenben nyilván nem lehet véletlen, hogy a zöld mezes mezőnyjátékosok közül leginkább Lovrencsics Gergőn és Sigér Dávidon látszik az akarás, a légiósok csütörtök este sem futballoztak úgy, amikor nagy baj volt, mintha életük mérkőzését játszanák.

Régen mennyire más volt a helyzet! Korfüggő, hogy az ember a kilencvenes évek elejének, vagy éppen a hatvanas, horribile dictu az ötvenes éveknek az emlékét, az akkor látott csapatokat idézi fel. Mindhárom jó példa, mert nem ok nélkül került be a magyar labdarúgás szövegkönyvébe a „legendás Fradi-szív” kifejezés.

Bocsásson meg nekünk mindenki, akit megsértünk vele: jó, hogy Kispéter Mihály, Dalnoki Jenő, vagy éppen Simon Tibor nem látta a csütörtök esti produkciót.