Sport

Űrtechnika sebészkéssel

Sérülések esetén a modern sportorvostudomány lényege: tökéletes gyógyulás a legrövidebb idő alatt

A közelmúltban két élvonalbeli labdarúgókapus is fejsérülés szenvedett a pályán, ám egyiket se cserélték le azonnal. Vajon helyesen cselekedtek a sportorvosok? Egyáltalán mi itt a protokoll? Erről, illetve az élsportolók fantasztikus gyógyulásainak hátteréről kérdezte lapunk Berkes Istvánt, a Testnevelési Egyetem egyetemi tanárát.

Űrtechnika sebészkéssel
Berkes István a Testnevelési Egyetem felújított épületében kutat és oktat is
Fotó: Hegedüs Róbert

- Andy Murray olimpiai bajnok teniszező a januári Australian Opent fájdalmak között és szó szerint sírva hagyta ott, csípőműtétre vonult. Két hónappal később pedig képet tett fel a közösségi oldalára arról, hogy újra teniszezik. Ennyire zseniálisak immár a sportorvosok?

- Lehet ezt is mondani, de a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a technológia is hihetetlenül sokat fejlődött. Ez teszi lehetővé, hogy a sportolók felépülése a műtét után ilyen gyors legyen. Általában sportolókat operálni sokkal több sikerrel kecsegtet, nemcsak a testi felépítésük, izomzatuk, kondíciójuk miatt, de az ő motivációjuk sokkal erősebb, és ezt fel lehet használni, be lehet építeni a gyógykezelésükbe. Az is igaz persze, hogy ők azok, akik türelmetlenek, nagyon rövid idő alatt akarnak meggyógyulni. Így a sportolókat operáló orvosok ars poeticája csak az lehet: tökéletes gyógyulás a lehető legrövidebb idő alatt. Visszatérve a technológiára, alapvetően megváltoztak a műtéti lehetőségek. Régen a sportolókat feltárással, nagy metszésekkel operáltuk, aztán feltettünk egy gipszkötést, és csak hat hét múlva kezdődött az utókezelés. Manapság - például az artroszkópos módszerrel - nem sértjük meg olyan nagyon az emberi test egységét, csak pici lyukakat szúrunk, amelyeken keresztül kíméletesen végezhető a műtét, mindennek következtében a rehabilitáció rendkívül hamar elkezdhető. Ezért épülnek fel hamarabb manapság az élsportolók. Ráadásul az új diagnosztikai eszközökkel be tudunk nézni az emberi test belsejébe, látjuk, mi mivel érintkezik, mozgás közben is vizsgálhatók a legapróbb eltérések. Mindezeknek köszönhetően napjainkra az operáló orvosok szemlélete is megváltozott. A felsoroltak összessége teszi lehetővé az említett látványosan gyors és fájdalommentes felépüléseket.

- Professzor úr az artroszkópos műtéteket emlegette, ezek nem mai keletűek. Ön többek közt éppen az így végzett térdműtéteiről lett híres. A tanítás mellett is operál még?

- Hogyne, megvannak a szakmai napjaim. Rendelek, operálok, elsősorban sportolókkal foglalkozom. Mindig boldoggá tesz, ha valaki hamar vissza tud térni a sportpályára. Követem a műtéti eljárásokkal kapcsolatos nemzetközi kutatásokat, és fontosnak tartom ezek megismertetését a leendő sportszakemberekkel. Megfelelő feltételek mellett hozzám akár a műtőbe is bejöhetnek a diákok. Fontos, hogy gyakorlati tudásuk legyen a sportorvoslás módszereiről.

- Az egyéni sportágakban látványos sikereket tud felmutatni a sportorvoslás, ugyanakkor a labdajátékokban a nemzetközi élmezőnyben mindennapos téma, hogy ki mindenki nem állítható be a csapatba. Solskjær, a Machester United vezetőedzője a közelmúltban a PSG elleni Bajnokok Ligája visszavágón tíz játékosára nem számíthatott sérülés okán. De ez csak egy példa. A topcsapatok mellett komoly orvosi gárda dolgozik, mégis sok a sérült. Hogyan lehetséges ez?

- Ez részben optikai csalódás, ugyanis a felépülések is lenyűgözőek. Mindez azért van, mert a sport jelentősége felértékelődött. Az eredményesség érdekében irtózatos megterhelést kapnak a sportolók. Az üzleti érdek ráadásul az, hogy minél több mérkőzés legyen. Régen például a futballisták a mai mérkőzésszámoknak a harmadát ha játszották. Ráadásul a legjobbak a klub mellett a válogatottban is játszanak. Végletesen felértékelődött tehát a regeneráció és a rehabilitáció szerepe. Ha nem lennének új, korszerű módszerek ezeken a területeken, nem lehetne a mai terheléseket elviselni, hiszen sok esetben az emberi teljesítőképesség határának átlépéséről van szó. Ennyi mérkőzést ilyen sebességgel és hőfokon játszani csak rendkívül szervezett, komplex háttérrel lehet, és a regeneráció összes korszerű módszerét használni kell. Meglehet, egyes konkrét esetben soknak tűnik a sérült, de ha ez nem társulna felkészült gyógyítással, nagyon hamar „elfogynának” a kispadok.

- Ön szerint jó ez a szisztéma, hogy a csapatorvosok is a klub alkalmazottai? Hiszen rajtuk is ott a nyomás, hogy egy-egy játékos minél hamarabb hadra fogható legyen.

- Hosszú távon az egyesületnek is az az érdeke, hogy a játékosa minél tovább egészséges legyen, és hogy minél tovább tudja „használni”, vagy ha nincs szüksége rá, akkor eladni. A különböző nemzeti és nemzetközi sportszervezetek ráadásul nagyon szigorú etikai kódexeket alkottak, amelyeknek az alapelve az, hogy a sportoló egészségét semmi nem írhatja felül. Ugyanazt kell követni, mint általában az orvoslásban: nem ártani, „nil nocere”. Ezt az ősi hippokratészi elvet a szűklátókörű érdekek nem írhatják és nem is írják felül. Meggyőződésem, hogy manapság a topcsapatok mellett dolgozó sportorvosi stábok rendkívül felkészültek, tapasztaltak. Régen azok az orvosok lettek sportorvosok, akik szerették a sportot. Ma már ez a szakma számos országban alapszakvizsgaként elismert. Ahogy a sportolók terhelése fokozódott, a sportorvosi szakma hihetetlenül komoly tudományággá fejlődött, akár az élettani, belgyógyászati részéről, akár a mozgásszervi, sebészeti részéről beszélünk.

- A közelmúltban két élvonalbeli külföldi focicsapat kapusa ütközött a pályán. Anthony Lopes, a Lyon hálóőre rávetődött egy labdát rúgó lábra, néhány percnyi ápolás után még tíz percig játszott, majd szédelegve, könnyezve lecserélték. Végül az öltözőben hányt, rosszul lett. Rosszabbul járt David Ospina a Napolitól, őt is ápolták, utána majdnem harminc percig a pályán volt, majd összeesett. Nincs olyan orvosi eljárásrend, ami alapján határozottabban lehetett volna védeni az egészségüket?

- Van ilyen orvosi protokoll, amely meglehetősen szigorú. Ez ugyanis nem kívánságműsor. Nem a játékos dönti el, hogy pályán marad-e vagy sem. Ilyen és ehhez hasonló ütközések esetén a sportorvosnak a helyszínen először arról kell döntenie, hogy az illetőt fenyegeti-e életveszély vagy sem. Ha ez nem áll fenn, a következő kérdés az, alkalmas-e a saját egészsége veszélyeztetése nélkül folytatni a játékot. Mindkét vizsgálat konkrét lépésekből áll. A baleseti sportsérülések ráadásul folyamatjellegűek és súlyosbodóak, egy koponyasérülésnél például elindulhat egy kis vérzés a koponyán belül, ami nagyon hamar nyomásnövekedést és agyi problémát okozhat. Az orvos feladata, hogy mindig számoljon a rejtett, még nem látszó fejleményekkel. Visszatérve: nem gondolom, hogy az orvosi eljárásrenden kellene változtatni. A két esetben talán elsőre nem a legjobb döntést hozták a csapatorvosok…

- Újabban a legkülönbözőbb sportágakban, a műkorcsolyától a teniszen át az atlétikáig emlegetik a fáradásos törés kockázatát. Húsz éve ezt a szót se ismertük, most meg edzők nyilatkoznak arról, hogy nem kockáztatják X vagy Y fáradásos törését. Mi ez valójában?

- A sportsérülések két fő típusa ismert. A balesetek, vagyis ha valami eltörik, elszakad, kificamodik, illetve a túlterheléses vagy helytelen használatból eredő sérülések, angolul „over use” vagy „miss use”. Ilyenek az inak begyulladásai, elfajulásai, a különféle tömlőgyulladások és porcfelületi károsodások, a valójában pici hibák sorozata okozta sérülések. Nagyjából a sportsérülések kétharmadát az ilyen túlterhelések okozzák, az orvosi szakirodalom mégis ezekről ír kevesebbet. Azt, hogy egy bokatörést hogyan kell kezelni, minden szakember tudja, de hogy hogyan kell orvosolni egy fáradásos bokatörést vagy egy Achilles-ín-gyulladást, már kevesebben. Régen a katonáknál ismert volt a mars fractura. Gyalogoltak hetven kilométereket, a lábközépcsontjukon megjelent egy repedés, amelyből idővel törés lett. Ugyanez jelenik meg most az élsportolóknál a nagy igénybevételnek kitett csontokon hajlításnál, csavarásnál. Bizonyos sportágakra jobban jellemző a fáradásos törés, mint másokra, és olyan csontokon is előfordul például kenusoknál, tornászoknál, teniszezőknél, mint a keresztcsont, csigolyacsont. Valószínűleg régen is volt ilyen jellegű betegség, de nem ilyen nagy számban, és az eseteket nem ismerték fel. Ez a betegségcsoport a sportorvoslás jelenlegi nagy kihívása, de már van rá speciális diagnosztika, és a szakemberek is egyre inkább számolnak vele. Nagyon fontos, hogy az edzők is tisztában legyenek a hajlamosító tényezőkkel, illetve a túlterhelés kockázataival. Az élsportolót ugyanis még magával szemben is védeni kell.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom