Elhunyt dr. Balsai Szabolcs

Nekrológokban úgy szokták írni, hogy váratlanul vagy tragikus hirtelenséggel hunyt el, mintha enyhítene bármit is a gyászon, azon, hogy aki tegnap volt, ma nincs és nem is lesz többé, ha lassan közelít felé a halál. Nem enyhít, mert az ember remél, mindig legalább még egy napot. Még egy történetet…

Balsai Szabolcs 1976-ban született. Gimnáziumi tanulmányait Pannonhalmán, a bencéseknél végezte, jogi diplomáját pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szerezte meg 2000-ben. A jogi szakvizsgáját 2004-ben tette le, dolgozott az ORTT-nél, majd egyéni ügyvédként.

Mindössze 20 évet. Ennek ellenére rengeteg elbeszéletlen történetet vitt magával.

Azok közé tartozott, és nem csak a családi hagyományok miatt, akik komolyan vették Ulpianus tanítását arról, hogy a jog a jó és az igazságosság művészete. A megmágnesezhetetlen belső iránytűje vitte előre és a hit, hogy a tudását nem csak magáért kapta.

Ezért működött együtt a Nemzeti Jogvédő Szolgálattal, és ha szükségét érezte, a végsőkig elment, megvédte az igazságát az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt is.

Akik ismerték, tudják, megannyi olyan ügyet vitt vagy segített a tanácsaival, amelyektől sokan távol tartották volna magukat, ha másért nem, azért, mert „nem éri meg”. Ennek legjobb példája, bizonyos szempontból karrierje csúcsa, hogy 2012-ben egy kollégájával győzelemre vitte az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt az úgynevezett Gatya-ügyet, amikor tiltakozók szimbolikusan kiteregették az „ország szennyesét” a Kossuth téren. Szabolcs ezt úgy élte meg, hogy nem ő, hanem a véleménynyilvánítás szabadsága, a 2006 után elnyomást szenvedett emberek és az igazságvágyuk nyert azon a napon.

A csendesen szolid külső mögött egy rendíthetetlen és példamutató belső adta neki azt a tartást, amelyet a legnehezebb helyzetekben is megtartott, hiszen nála tisztességesebb, jólelkűbb, lojálisabb és kitartóbb embert keveset ismertünk.

A sztoikusok azt mondják az erény a legfőbb jó, és az erények közül a bölcsesség a legfontosabb, mert magában foglalja az éleslátást, a bátorságot, az önuralmat és az igazságosságot. Balsai Szabolcsra, ahogy ismertük, és ahogy emlékezni fogunk rá, ez mind igaz. És még valami is: az emberség, amely a mai világban talán a legnagyobb kincs.

Szomorú, hogy az ember csak ilyenkor gondol bele, mennyi önuralomra lehetett szüksége Balsai Szabolcsnak, hogy megvívja mások harcait a tárgyalótermekben! Mennyi éleslátásra és bátorságra, hogy nehezített pályán, magyarként, keresztényként, konzervatívként újra és újra győzni tudjon!

Nagyszerű és tanulságos történetek ezek, és még mennyi lehetett volna belőlük! Balsai Szabolcsra, mint különösen a sajtó- és a személyiségi jogi ügyek elismert szakértőjére számtalan csata, nagy megfejtés várt még, és valahol egy egyetemi katedra, hogy a tudását, különleges látásmódját átadhassa a következő ügyvéd és jogvédő generációk számára.

Nincsenek szavak, amelyek kifejezhetnék azt az űrt, amit maga után hagyott.

Szívünkben és az emlékünkben örökké él, hiszen akire emlékeznek, az nem hal meg igazán.