Művész páholy
A hang a lélek kiáradása
Interjú Lovász Irén Kossuth-díjas népdalénekessel, kutató professzorral, az MMA levelező tagjával
- Hogyan kezdődött a kapcsolata az énekléssel?
- A Nagykunságból származom. Édesapám, édesanyám a nagykunsági tanyavilág éneklési szokásait hozta az életembe. Az anyatejjel kaptam az éneklőkét. Édesanyám mindig énekelt, örömre, bánatra, hétköznap, vasárnap. Mindenre volt éneke. Még gyermekkoromból emlékszem közös családi énekelt alkalmakra is, amikor összegyűlt a nagycsalád. Egy-egy kalákában végezett munka után, vagy névnapokon énekszóval, nótaszóval ünnepeltünk.
Két éves koromtól Balatonszabadiban élünk, odaköltöztünk a szüleimmel. Az alföldi hagyomány, az alföldi gyökerek nagyon fontosak, de a neveltetés már Somogyban történt Balatonszabadin, és aztán a siófoki Perczel Mór Gimnázium angol tagozatos osztályában. Énekeltem, zenét tanultam, Apáti Jánosnál klarinétot, Simon Katalin pedig a kezembe adta a lejegyzett csángó népdalokat Domokos Pál Péter – Rajeczky Benjámin könyvéből. Így ismerkedtem meg a moldvai gyűjtésekkel.
- Miért éppen Szegedre jelentkezett egyetemre?
- Mert József Attilával egy napon születtem, és úgy gondoltam, hogy nekem a róla elnevezett egyetemre kell járnom. Bálint Sándor éppen akkor halt meg Budapesten, amikor én első éves voltam a szegedi József Attila Tudományegyetemen. Akkor Szegeden nem volt néprajz-tanszék.
- De akkor mi tartotta mégis Szegeden?
- Az első nyelvjárás órákon kiderült, hogy tudom olvasni a Wichman-féle moldvai csángó szótárt. Mokány Sándor tanár úr meglepődött ezen, és azt mondta, összehoz engem Domokos Pál Péter bácsival. Elindultam az ő segítségével a moldvai csángókhoz, Ilia Mihály tanár úr segítségével pedig elkezdődtek számomra az erdélyi utak. A JATE magyar tanszékén és a Móra Kollégiumban, ahol nagyon izgalmas szellemi élet volt a nyolcvanas években, nagyon jól éreztem magam. Számomra meghatározó volt az a szellemi közeg, ami ott körülvett, eszembe sem jutott onnan elmenni. Nagyon sokat kaptam azoktól a szegedi JATE-s évektől. Rendkívüli büszkeséggel tölt el, hogy Ilia tanár úr nemrégiben átvehette a Nobel-díjas Karikó Katalin alapította első JATE-díjat!
- Ilia tanár úr sok későbbi alkotót és tudóst indított el az útján, mesélne még arról, milyen módon segítette az ön kibontakozását?
- Szegeden Ilia tanár úr védnöksége és védőszárnyai alatt nevelkedtem. Nagyon nagy hatással volt rám, és nagyon meghatározó volt a személyisége, az értékválasztása. Először is ő indított el a Szent Mihály napi búcsúra Tápéra. Ott kezdtem el a tápai néphagyományokkal foglalkozni, a helyi népdalokat a gyűjteni. Magyar nyelv és irodalom szakon és XX.századi magyar irodalom speciális képzésen végeztem, amit úgy neveztünk magunk között, hogy Ilia-szak. Nagy nyitottságára, tájékozottságára, emberségére vall, hogy olyan tárgyakat hallgattam, amit akartam (ikonográfiától
szociológiáig, nyelvfilozófiától irodalomelméletig), természetesen az ő jóváhagyásával, útmutatásával. Ő küldött ki Erdélybe, és onnan hoztam, más diákokkal együtt az erdélyi magyar irodalmat, és vittem az ittenit. Hogy Kányádi Sándorral, Sütő Andrással, Bretter Zoltánékkal, az erdélyi szellemi élet több fontos személyiségével megismerkedhettem, az is Ilia tanár úrnak köszönhető. Mindennek az értéke az én életművemben meghatározó és felbecsülhetetlen. Ahogy Erdélyi Zsuzsannát pesti szellemi pótanyámnak, Ilia tanár urat szegedi szellemi pótapámnak tekintem. Örökké hálás vagyok nekik.
- Önt milyen kérdések, szempontok vezették akkoriban a gyűjtőútjain?
- Szegedi egyetemistaként megtapasztaltam, hogy a magyar néphagyomány nem homogén. Tehát nem mindenki olyan népdalokat énekel, mint én otthon. Láttam, hogy van moldvai csángón kívül is nagyon sokféle dialektusa a magyar népköltészetnek, népzenének. Engem az izgatott, és azért is indultam el Moldvába, hogy a legarchaikusabb vidékeknek megpróbáljam a legősibb magyar népzenei kultúráját megismerni.
Leginkább az érdekelt, hogyan énekel az ember, és milyen az az ember, aki énekel. Ma már úgy mondanám, hogy zenei antropológiai érdeklődéssel mentem a gyűjtőútjaimra, és úti beszámolókkal folyamatosan tudósítottam a Móra Kollégiumban lakó diáktársaimat.
- Közben tudatosan készült arra, hogy énekes legyen?
- Nekem akkor már elég határozott elképzelésem volt arról, hogy mit nem akarok csinálni, és nagyjából arról, hogy mit igen. Nem akartam a hangomat mesterségesen képezni, klasszikus éneklésre például.
Mindig tudtam, hogy engem a népdal érdekel. Szegeden volt egy nagyon nyitott énektanárnő, a Tábor utcai zeneiskolában, Szélpálné Marika, akihez elmentem, de azzal, hogy csak a színpadi állóképességemet növelje, és hogy nem szeretnék barokk belcanto stílusban énekelni, sem Schubert-dalokat, mert tudtam, hogy nekem ahhoz nincs közöm.
Ő ezt átlátta, és nem is akart engem eltéríteni a saját utamtól, úgyhogy angol reneszánsz dalokat énekeltem a záróvizsgámon gitárkisérettel. Addig voltam hajlandó a zenetörténetet magamon átereszteni énektechnikailag.
- Milyen kapcsolat fűzte Erdélyi Zsuzsannához?
- Bálint Sándor gyűjtéseit a szegedi Móra Ferenc Múzeumban archív anyagról tanulmányoztam és jegyzeteltem. Találtam egy olyan Mária-siralmat a tápéi gyűjtésemben – Bálint Sándornál is felleltem – amit nem tudtam hová tenni. Nem volt párhuzama, és műfajilag sem tudtam besorolni.
Budapesten, a Zeneakadémián Vikár László népzene óráira bejártam, őt kérdeztem, ő pedig Erdélyi Zsuzsannához küldött. Vele azonnal szoros emberi és szakmai kapcsolatba kerültünk. Már másnap elénekeltetett velem egy XIV. századi olasz laudát egy előadásán. Azt mondta, hogy a Mária-siralom, amit találtam, semmi különös, a ponyvairodalomban több tucat ilyen van. De ő tud nekem ennél sokkal izgalmasabbakat adni, például itt van ez a XIV.századi kalabriai dal, amit ő gyűjtött. Rendszeresen hívott, hogy illusztráljam az előadásait. Egyre közelebb kerültem hozzá, egyre több feladattal bízott meg, rám bízta a Hegyet hágék, lőtöt lépék című kötet hangzóanyagának szerkesztését a Hungarotonnál. Az idei könyvhétre a L’Harmattan Kiadónál megjelent Hang-lélek-hagyomány című könyvemben is írtam róla és a vele való kapcsolatomról.
Erdélyi Zsuzsa néni elvitt a saját gyűjtőútjaira, a népi imádságok még fellehető forrásaihoz, öregasszonyaihoz. Ebből nekem is több tanulmányom, önálló kutatásom nőtt ki, amiket publikáltam. Ilyenek a fedémesi Margit néni vagy a madarasi Erzsi néni vallásosságának monografikus feldolgozásai.
- Néprajzból doktorált, a kandidátusi disszertációját Szakrális kommunikáció címmel írta. Már két kiadást élt meg ez a diszciplina-teremtő, paradigmaváltó mű, amelyet egyetemi tankönyvként is használnak. Mi adta hozzá az alapötletet?
- Az egyetem elvégzése után a Széchényi Könyvtárban dolgoztam, közben a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen tanítottam kommunikációelméletet és szemiotikát. A Nyelvi és Kommunikációs Intézetben voltam tanársegéd. Ezzel párhuzamosan a Néprajzi Múzeum néprajzi gyűjteményében is dolgoztam, és Erdélyi Zsuzsannával a nép imádságokat tanulmányoztam. E területek együttes jelenléte adta a kérdést, hogy miért nincs diszciplináris átjárás köztük, miért nincs hozzá tudományos metanyelv. Miért nem tudom kommunikációelméleti szempontból megközelíteni az archaikus népi imádságokat? A vallástudomány, a szemiotika és a néprajz határterületén találtam magam. Úgy éreztem, hogy nem lehet megfogalmazni, mert nincs hozzá fogalmi készlet. Meg kellene csinálni. És akkor elkezdődött a nagy könyvtári kutatás itthon és külföldön. Nemzetközi kutatások, ösztöndíjak, terepmunkák után ebből lett a Szakrális kommunikáció disszertációm.
- Hogyan született meg a nemzetközi sikert arató, és a hazai világzenei életre is nagy hatást gyakorló Világfa (1995) című lemeze?
- A Világfa című lemezt, amely Millecentenáriumi nagy Honfoglalás kiállítás kísérőzenéje volt, először a Nemzeti Múzeum adta ki. A kiállítást szervező régész, Révész László meghallotta a Tv-ben Jankovics Marcell Magyar mondák című sorozatában, ahogy a kórógyi Csodaszarvas-éneket énekelem a szignálban, és azt mondta, hogy neki épp ez kell a kiállításhoz kísérőzenének: ez a hang, ez az ének. Ebből lett a felkérés. A szlavóniai Kórógyon gyűjtöttem ezt a nagyon különös, archaikus Csodaszarvas-éneket.
A Nemzeti Múzeum egy órás hanganyagot kért tőlem, és azt gondoltam, hogy a legrégebbi, elérhető archaikus népdal kincset kell valahogy felmutatni. Hiszen azt nem tudjuk, hogy mit énekeltek a honfoglaláskori magyarok. Ezt igyekeztem nagyon körültekintően, tapintatosan, ugyanakkor szakmailag is hiteles módon megközelíteni. Az általam összeválogatott népdalok hanfgelvételére és a hangszeres zenei anyag elkészítésére Hortobágyi László zeneszerzőt kértem meg.
A Világfa című lemezünk nem várt sikert aratott. Német kiadása, Rosebuds in a Stoneyard címmel megnyerte a Német Kritikusok Díját. Majd az Erdenklang német kiadó egy kétéves exkluziv szerződést ajánlott. Ebből lett másik két lemez. Egy észt kortárs zenei és egy cseh-morva világzenei album, a Sureme Silence és a Wide is the Danube című lemezek.
- Számos hazai és külföldi lemeze készült az elmúlt évtizedekben, dolgozott például a Makám együttessel is, de hogyan jutott el a Gyógyító hangok című sorozatig?
- Folyamatosan érlelődött bennem a tapasztalat énekesként is, etnomuzikológiával, zenei antropológiával foglalkozó kutatóként is, hogy az éneklésnek hatása van az ember testére, lelkére, és hogy nekem az éneklés segítő, gyógyító hatásával kell foglalkoznom. Azzal, amit saját élményként is megéltem édesanyámmal is, a parasztasszonyokkal is Lappföldtől a moldvai csángókig. Az éneklés fiziológiája is kezdett izgatni. Ebből lett az évek óta működő terápiás Dalolóköröm, és a Gyógyító hangok című négy részes sorozatom. Első darabja az Égi hang, második a Belső hang, harmadik a Női hang, a negyedik a Gyógyító hang.
A harmadikon, a Női hang című lemezen édesanyámmal együtt énekeljük az ő gyerekkorának kedvenc nagykunsági dalait. Akkor már beteg volt, és ezért olyan megindító. Ez a legszebb és legőszintébb része a lemezsorozatnak.
- Milyen volt a visszhangja, utóélete a Gyógyító hangoknak?
- Nem várt csodálatos fogadtatása lett az egész lemezsorozatnak, amelyet 17 évig készítettem. A Belső hang című lemezt klinikai terápiák eszközeként, anorexia nervosában szenvedő kamaszlányok terápiájában használják például.
- Hogyan értesült erről?
- Meghívtak orvoskongresszusokra előadni olyan orvosok, akik hallották a lemezt, és alkalmazni kezdték. Például Pászthy Bea pszichiáter az I. Gyermekklinikán használja az anorexia nervosa komplett művészetterápiájában. Erről több konferencián beszéltünk. A visszajelzések az utókövetések során is nagyon szép eredményeket hoztak. A Női hanggal pedig Alzheimer kongresszusokra hívtak minket itthon és külföldön.
- Szélesebb hallgatósághoz is eljutnak ezek az előadások?
- Az ELTÉ-n a zeneterapeuta képzésben tanítom a Hang és terápia kurzuson mindazt, amit fontosnak tartok arról, hogy az éneklés hogyan segít, milyen jótékony hatása van testileg-szellemileg. A módszer sajátossága és ereje nemzetközi viszonylatban is épp az, hogy kifejezetten a nemzeti hagyományban gyökerező, anyanyelvi népdaléneklésre alkalmazom.
- De van, aki nem mer, nem tud énekelni, még akkor sem, ha édesanya, és akkor sem, ha tudja, hogy a hangok gyógyítanak…
- Énekelni jó. Minden anya énekeljen a gyermekének! Sok tapasztalatom van ezzel kapcsolatban. Megkeresett olyan fiatalasszony, aki tíz éve nem énekelt, mert megszégyenítették, kamasz korában elvették a kedvét a kortársak és az énektanár, majd az első gyermeke születésekor jött rá, hogy valami hiányzik. Sikerült az első találkozásunkkor a traumát feloldani, előcsalogatni a bent rekedt hangot, azóta jár a Dalolókörömbe, és énekel a három gyermekének.
Nagyon nagy hibákat tudunk azzal elkövetni, ha a hangot beleszorítjuk az emberbe. Hiszen a hang a lélek kiáradása, és ennek az elfojtása lelki traumát képes okozni. Erről szól a Mindenki című Oscar-díjas rövidfilmünk is. A lemezeim előszava és a Hang-lélek-hagyomány című kötetben több tanulmányom is foglalkozik ezzel a témával. A Dalolókörömbe is szívesen várok mindenkit.
- Hogyan fér meg az ön életében a művészet és a tudomány együtt?
- Az életem igazolja, hogy megfér. Bár nem könnyen szokták megérteni. Senki nem látja a többi területet, ahol ugyancsak megpróbálok tisztességgel helytállni. Aki énekesként ismer, az énekesként lát a színpadon. A Károli Egyetemen tanítok már 15 éve. Az egyetemi hallgatóim, akiknek vallásantropológia-órát tartok, azt látják, hogy a tanárnő beszél. Bár a tanárnő énekel is az órákon. Tudósként megnyilatkozni a tudományos konferenciákon, a publikációimban – az megint egy másik attitűdöt kíván, és más emberekhez jut el. Idő kellett hozzá, hogy ezek a szálak összeérjenek.
A népi vallásosság terén vagy a népzenekutatással töltött terepmunkáimon szerzett fő tapasztalataimat, a vallásantropológiai és archaeoakusztikai kutatásaim fontosabb tanulmányait a Hang –lélek –hagyomány c. könyvemben összefoglaltam. Az emberi hang szerepe és működése, valamint, a vallás és a művészet antropológiai gyökerei izgatnak. Életemben mára erősíti egymást a tudomány és a művészet. Az előadóművész, a tudományos kutató és az egyetemi oktató egy személyben, egy életidőben van jelen. Ráadásul három felnőtt gyermek édesanyja vagyok. Ez mind különböző kihívás, és mind másért szép hivatás.
- A múlt héten zajlott a Hagyományok Házában a világzenei konferencia, amelyen a záró kerekasztal-beszélgetés egyik résztvevője volt. Sokan vannak, akik a népművészet, népzene kapcsán csak a hagyományőrzést fogadják el, a világzenét nem. Mit gondol erről a szembeállításról?
- A világzene alapvetően egy üzleti kategória, marketing célból jött létre. Azért, hogy miképpen lehessen a lemezboltok polcaira betenni bizonyos műveket. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az alkotó embert, amikor saját belső világát fejezi ki, nem érdekli, hogy minek fogják nevezni a lemezboltosok vagy a kritikusok. A szellemi szabad alkotásnak nincsenek határai, nem ismer műfaji megkötéseket, azok mind utólag rakódnak rá. Így van ez a világzenével is.
A legfontosabb dolog, hogy az ember legyen hiteles, őszinte, ismerje és tisztelje a saját hagyományát, amelybe beleszületett, vagy amelyből inspirációt merít. Akkor lesz működődő az üzenet, az abból táplálkozó bármely művészi megnyilatkozás. Ha az ember a saját, hiteles hangján tud megszólalni, esetleg képes a kollektív tudattalan hangját is meghallani, és nyitott arra, hogy más népek kulturális kincseire is rezonáljon, mer és tud abból is építkezni, és ha ez ráadásul tehetséggel és alázattal párosul, van esély a minőségi világzenei alkotásra.
- Azok az alkotások, amiket népművészetnek nevezünk, hagyományos falusi, paraszti közösségekben keletkeztek. Ezek a közösségek azonban már nem léteznek…
- Megváltozott a kontextus. Új funkciója van a népművészetnek, a népzenének. Ezekről a témákról tudományos konferenciák szólnak. Új feladat, új helyzet van, de a népművészet örök. Az üzenet örök. A nyelv örök. Minden generációnak meg kell hódítani, megnyerni, magáévá tenni és használni az ősök hagyatékát a saját egyéniségének kifejezésére, új kulturális paradigmáknak és a korszellemnek megfelelő megnyilatkozására. Gyermekeink lelkét kell megmentenünk a hagyományos érékek segítő erejével. Erre látok valami esélyt. A népművészet kiállta az idők próbáját, a népdal több generációt kiszolgált, és mindenki talál benne inspirációt még sokáig.
Az interjú megjelenését a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.
